Ma már természetesnek vesszük, hogy egyetlen kábellel töltünk, adatot másolunk, monitort kötünk rá a laptopra vagy akár komplett munkaállomást építünk, de harminc évvel ezelőtt egészen másképp nézett ki a számítógépek világa. Az USB 1996 januárjában jelent meg, és bár ma megkerülhetetlen szabvány, indulásakor korántsem volt egyértelmű, hogy ekkora sikertörténet lesz belőle.
A kilencvenes évek elején a számítógépek hátlapja inkább hasonlított egy technológiai kirakatra, mint rendezett csatlakozókészletre. Soros portok, párhuzamos csatlakozók, játékportok, különféle gyártóspecifikus megoldások versenyeztek egymással, és a felhasználók gyakran már ott elakadtak, hogy egyáltalán fizikailag össze tudják-e kötni az eszközeiket. A szabványosítás igénye egyre égetőbbé vált, erre válaszul indult el a Universal Serial Bus fejlesztése. Az USB mögött már a kezdetektől komoly iparági összefogás állt. Az Intel, az IBM, a Microsoft és a Compaq közösen dolgoztak azon, hogy létrejöjjön egy egységes csatlakozási rendszer, amely egyszerűbbé teszi a perifériák kezelését. Az első verzió, az USB 1.0, technikailag mai szemmel szerény volt, 1,5 Mbps-es alapsebességgel és legfeljebb 12 Mbps-os csúcsértékkel. Ez akkoriban előrelépésnek számított, de a kezdeti fogadtatás visszafogott maradt, részben a kevés elérhető eszköz, részben a korlátozott teljesítmény miatt.
Az igazi áttörést az USB 1.1 hozta el 1998-ban, amikor a Microsoft nyílt támogatása és az egyre több megjelenő periféria végre valódi lendületet adott a szabványnak. Ettől a ponttól kezdve az USB lassan, de biztosan átvette az uralmat, és a gyártók is elkezdtek egységes irányba mozdulni.
A kétezres évek elején érkező USB 2.0 már egyértelműen tömegmegoldássá tette a technológiát. A 480 Mbps-os adatátviteli sebesség elegendő volt pendrive-okhoz, külső merevlemezekhez és egyre több új eszközhöz. Ez volt az a generáció, amely végleg bebetonozta az USB helyét a számítástechnikában, és amelyre már nemcsak kényelmi megoldásként, hanem alapvető infrastruktúraként tekintettek.
A következő nagy lépcsőfok az USB 3.0 volt, amely a SuperSpeed architektúrával új szintre emelte az adatátvitelt. Az 5 Gbps-os sebesség már valódi alternatívát kínált a gyors külső adattárolók számára, miközben megmaradt a visszafelé kompatibilitás, ami kulcsszerepet játszott a zökkenőmentes átállásban. Ekkor került át a szabvány kezelése az USB Implementers Forumhoz, amely azóta is a specifikációk egységességéért felel. Az USB4 megjelenése újabb mérföldkő volt, különösen azzal, hogy a Thunderbolt 3 technológiára épült, és akár 40 Gbps-os adatátvitelt is lehetővé tett. Ez már nemcsak adattovábbításról szólt, hanem kijelzők, dokkolók és komplex perifériák kiszolgálásáról is, egyetlen csatlakozón keresztül.
A történet egyik legfontosabb fordulata mégis az USB-C elterjedése lett. A korábbi A és B típusú csatlakozók helyét átvette egy szimmetrikus, univerzális forma, amely nemcsak gyorsabb adatátvitelt, hanem töltést és videokimenetet is képes kezelni. Bár az USB-C körüli káosz, eltérő képességek és félreérthető jelölések máig okoznak fejfájást, összességében mégis közelebb vitt ahhoz az eredeti célhoz, amelyet harminc éve kitűztek.
Az USB története nem egy egyenes vonalú diadalmenet, hanem lassú, kompromisszumokkal teli fejlődés. Mégis kevés olyan technológia van, amely ennyire szervesen beépült volna a mindennapi életünkbe. Harminc év után talán még mindig nem tökéletes, de elérte azt, amit kevés szabvány mondhat el magáról: szinte mindenhol ott van, és többnyire már fel sem tűnik, hogy használjuk.
