A NASA új részleteket közölt az Artemis III-ról, és a terv most már egyértelmű: a küldetés nem a Hold felszínére viszi vissza az embereket, hanem alacsony Föld körüli pályán teszteli azokat a műveleteket, amelyekre később a tényleges holdraszállásnál szükség lesz. Az űrügynökség továbbra is 2027-re célozza a repülést, amelyen négy űrhajós indulna az Orion űrhajóval, a Space Launch System rakéta tetején. A nagy különbség az eredeti elképzeléshez képest az, hogy az Artemis III most már inkább kockázatcsökkentő főpróbának készül, nem az új amerikai holdraszállásnak. A küldetés lényege az Orion és a kereskedelmi holdraszálló rendszerek összehangolt próbája lesz. A NASA a SpaceX Starship Human Landing System és a Blue Origin Blue Moon Mark 2 fejlesztésére építi a következő holdi leszállási architektúrát, az Artemis III pedig azt vizsgálná, hogyan tud az Orion találkozni és dokkolni ezekkel a járművekkel. A NASA megfogalmazása szerint ez lesz az egyik legösszetettebb küldetés, amelyet a szervezet valaha végrehajtott, mert több űreszközt, több vállalati partnert és több, egymásra épülő műveletet kell egyetlen repülésben összehangolni.
A döntés egyik technikai oka az, hogy a NASA meg akarja őrizni az utolsó megmaradt Interim Cryogenic Propulsion Stage-et, vagyis azt a felső fokozatot, amelyre később az Artemis IV holdi küldetésénél szükség lehet. Az Artemis III ezért nem ezt használja majd, hanem egy hajtómű nélküli "spacer" elemet, amely a felső fokozat méretét és csatlakozási pontjait utánozza, de nem ad plusz meghajtást. Miután az SLS pályára állítja az Oriont, az európai gyártású szervizmodul végzi majd az orbitális manővereket, és alacsony Föld körüli pályára körkörösíti az űrhajó útját. Ez első hallásra visszalépésnek tűnhet, de valójában nagyon is racionális döntés. A holdraszállás jelenlegi legnagyobb bizonytalansága nem az Orion vagy az SLS, hanem az, hogy a leszállórendszerek mikor és milyen érettségi szinten állnak készen. Ha a NASA előbb Föld körüli pályán próbálja ki a dokkolást, a kommunikációt, a személyzet és a földi irányítás együttműködését, valamint az Orion és a landerek közti műveleteket, azzal csökkentheti annak esélyét, hogy az első valódi holdi kísérletnél derüljenek ki kritikus hibák.
A legnagyobb kérdés viszont éppen az, mennyire lesz valódi ez a főpróba. A NASA közleménye óvatosan fogalmaz: egyes döntések még nem születtek meg, és az űrhajósok "potenciálisan" beléphetnek legalább az egyik landertesztjárműbe. Ez azt jelenti, hogy egyelőre az sem biztos, hogy a személyzet ténylegesen átmegy a Starship vagy a Blue Moon egyik tesztváltozatába, nemhogy leválási, manőverezési vagy fedélzeti életfenntetési próbákat végezne. Itt jön a NASA nehéz dilemmája. Ha ragaszkodnak a 2027-es Artemis III-hoz, akkor nagy eséllyel olyan landertesztjárművekkel dolgoznak majd, amelyek még messze nem a végleges holdraszálló konfigurációt képviselik. Ha viszont várnak, nagyobb eséllyel lehetne érettebb, a későbbi repüléshez közelebb álló rendszereket tesztelni, akár az Axiom által fejlesztett holdi szkafanderek interfészeivel együtt. Csakhogy minden halasztás veszélyezteti az Artemis IV ütemezését, és ezzel a tényleges holdraszállás időpontját is. A NASA külön jelezte, hogy a következő hetekben még finomítja a küldetés tervét, többek között az űrhajósok kijelölésének menetrendjét, a küldetés hosszát, a szkafanderrel kapcsolatos lehetőségeket és az esetleges tudományos feladatokat is.
Az Artemis III tehát most egy kényes kompromisszum. A NASA nem akar vakon belevágni egy új holdraszállásba, de azt sem engedheti meg magának, hogy éveket veszítsen. Közben Kína is halad a saját holdprogramjával, és az amerikai űrügynökség vezetése pontosan tudja, hogy a következő emberes holdraszállás presztízskérdés is. A verseny nem feltétlenül évtizedekben, hanem akár hónapokban mérhető.
A mostani terv alapján az Artemis III nem az a történelmi pillanat lesz, amikor emberek újra a Hold porába lépnek. Inkább az a próba, amely eldöntheti, mennyire biztonságosan lehet eljutni addig a pillanatig. Ha működik, az Artemis IV sokkal jobb esélyekkel próbálkozhat a tényleges holdraszállással. Ha viszont a NASA túl óvatos vagy túl gyors lesz, könnyen előállhat az a kellemetlen helyzet, hogy a főpróba nem elég valóságos, a nagy küldetés pedig továbbra is túl kockázatos marad.
