Ezeket a sorokat aközben pötyögöm le, hogy a füleimben épp a Hocus Pocus nevű francia rapbanda Équilibre című száma dübörög. A 2010-es dalban vannak tempóhibák, és az egésznek megvan az az érces "kellemetlensége", amit a kor alternatív bandái tudhattak magukénak. A srácok zenéje pont attól olyan különleges, hogy hibák vannak benne, a hangzása messze van a mai számok tisztaságától, és a szövegben több a szenvedély, mint az átgondolt tartalom.
Ezek azok az elemek, melyeket a generatív algoritmusok nem tudnak lemásolni. Az emberi tényező mindig is a legfontosabb része volt a művészetnek, de az AI előretörését nem állítja meg lelkünk szomjúsága. A Deezer jelentése szerint a dalok már 18 százalékát különböző modellek generálják. Miközben az ipar össze-vissza kapkodva próbálja kitalálni, hogy mihez kezdjen a helyzettel, a The Velvet Sundown halmozza a hallgatói számokat, Oliver McCann pedig szerződéseket ír alá.
A 37 éves brit "AI zenész" saját bevallása szerint semmilyen muzikális tehettséggel nem rendelkezik:
"Nincs hátterem az iparban, nem tudok hangszereken játszani, még csak énekelni sem."
A művészetek világa nincs messze a férfitól, lévén egy vizuális dizájnerről beszélünk, aki alkotási folyamatainak megsegítéséért nyúlt először az AI-hoz. Addig kísérletezett az eszköztárral, amíg aztán el nem kezdett zenei anyagokat generálni, és a kísérleteinek egyik eredménye össze nem hozott 3 millió hallgatást. Nem sokkal később a Hallwood Media kopogtatott az ajtaján egy szerződéssel. McCann aláírásával az iparnak megszületett az első (legalábbis széleskörben ismert) leszerződtetett "AI zenésze".
Ennek híre tovább tüzelte az "AI-moslékkal" kapcsolatos vitákat, és nem véletlenül. Az Egyesült Királyságban épp kemény harcok zajlanak azért, hogy a művészek megtarthassák az alkotásaik feletti kontrollt. Az AI cégeket ez kevéssé érdekli, és az angol törvények egyre lelkesebben kedveznének nekik. Az olyan zenészek, mint Kate Bush, Annie Lennox és Amon Albarn kiadtak egy "csendes albumot", aminek "dalai" majdnem teljesen némák, és csak az üres felvevőtermek zajait hallhatjuk bennük az ipar jövőjét szimbolizálva ezzel.
Egy messzire vezető időszakot él meg a zeneipar, mi pedig csak remélni tudjuk, hogy a csaták végén marad még valami, amit emberi lélekkel élvezhetünk majd.
