Sam Altman a héten megerősítette, hogy az OpenAI egy teljesen új, AI-központú eszközön dolgozik, amely szerinte élesen eltér majd a káoszos alkalmazásoktól és a túlzsúfolt mobiloktól. Úgy festette le a használat élményét, mintha egy hegyek között megbújó tóparti faház csendjébe lépnénk, ahol megszűnik minden zavaró tényező. Csakhogy az a fajta nyugalom, amit leír, egészen mást is jelenthet, ha belegondolunk, milyen intimitást követel egy olyan eszköz, amely a nap minden pillanatában értelmezni próbálja a hangulatunkat, rutinjainkat és viselkedésünket.
Az élmény, amelyet Altman nyugtatónak nevez, könnyen válhat fojtogatóvá, ha a háttérben egy olyan rendszer figyel, amely folyamatosan adatot gyűjt arról, hol járunk, mit csinálunk, hogyan beszélünk, vagy éppen hogyan reagálunk dolgokra. A "kunyhó a tóparton" képe így inkább egy kamera objektívjére hasonlít: egy önként vállalt, mégis mindent átfogó megfigyelésre, ahol a megnyugvás ára a határaink feloldása.
A magánszféra érzete nélkül nincs valódi béke, és a folyamatos kontextusfigyelés pontosan ezt a biztonságérzetet koptatja el. A látszólagos ellentmondás pedig ott kezd igazán élessé válni, amikor megértjük, mennyire mély tudásra van szüksége egy ilyen készüléknek ahhoz, hogy "jobban alkalmazkodjon hozzánk". Minél jobb, annál többet tud. Minél többet tud, annál nagyobb a kitettség.
Altman ígérete szerint minden rendben lesz, ha megbízunk a megfelelő emberekben, és elhisszük, hogy az algoritmusok és a mögöttük álló cég mindig tisztelettel és gondossággal kezeli majd az adatainkat. Csakhogy ez a hit úgy kér tőlünk teljes engedelmességet, hogy közben nem tudni, ki és mikor nyúlhat majd ezekhez az információkhoz, vagy mire lehet felhasználni őket a jövőben.
A helyzet súlyát tovább növeli Altman korábbi hozzáállása a szerzői jogokhoz. 2023-ban maga is belátta, hogy az AI-modellek "felporszívózták az internetet", beleértve rengeteg engedély nélkül használt, jogvédett tartalmat. A kreatív közösségek tiltakozása ellenére csak homályos ígéret hangzott el arról, hogy egyszer talán lesz valamilyen méltányos kompenzáció. Az alkotóknak felajánlott menő lehetőségként említett bevételmegosztás sem kapott garanciát. Ha az alkotók beleegyezése ilyen könnyen válik opcionálissá, miért lenne más a felhasználók adatainak kezelése?
A Sora 2 indulásakor keletkező szerzői jogi botrány gyors visszavonulásra kényszerítette a céget, amikor a rendszer percek alatt elárasztódott engedély nélkül használt karakterekkel és franchise-okkal. A változtatások bejelentése ugyan a felelősség vállalásának tűnhet, de az is egyfajta elismerése volt annak, hogy az eredeti terv lényegében abból indult ki: a tartalom szabadon bányászható.
A személyes adat és a kreatív tartalom között ugyan van különbség, de a logika mindkét területen hasonló: a hozzáférés többet ér, mint a beleegyezés. Egy eszköz, amely megkönnyíti az életünket és kisimítja a digitális élményeinket, csak azért tudja ezt megtenni, mert mindenhová beengedjük. A kényelem azonban nem azonos a komforttal.
Nem arról van szó, hogy minden AI-asszisztens veszélyes. De hatalmas ugrás van aközött, hogy eszközként használunk valamit, vagy engedjük, hogy az életünk minden részletéhez bensőséges viszonyt alakítson ki. A remélt biztonság és transzparencia pedig csak egy idealizált jövőben működne, ahol minden rendszer hibátlan és minden döntéshozó jószándékú. Erre eddig kevés bizonyíték volt.
Lehet, hogy az OpenAI készülő terméke rengeteg előnnyel jár majd, és lehet, hogy sokak számára megéri feladni érte egy szelet magánszférát. De akkor legalább legyen kimondva: a nyugalom ára a folyamatos figyelés. A tóparti csend pedig könnyen lehet, hogy csak egy lencsén át hallatszik.
