A Space Launch System, vagyis az SLS rakéta története lassan másfél évtizede húzódik, és ez idő alatt két dolog vált állandó jellemzőjévé: elképesztően drága, és fájdalmasan lassú. Az amerikai adófizetők eddig több mint 30 milliárd dollárt költöttek a programra, miközben a világ legnagyobb narancssárga hordozórakétája mindössze egyszer jutott el ténylegesen az űrig. Azóta pedig három év telt el úgy, hogy a következő indítás csak halogatások, szivárgások és újabb tesztek végtelen soraként létezik. Sokan emlékeznek még arra a 2022-es kálváriára, amikor az Artemis I küldetéshez szánt SLS-t újra és újra ki kellett tolni az indítóállásra, majd visszagurítani a szerelőcsarnokba. A nedves főpróbák sorra kudarcba fulladtak, a hidrogén üzemanyag makacsul szökött a csatlakozásoknál, és a NASA végül hét teljes feltöltési kísérlet után jutott el oda, hogy a rakéta ténylegesen elstartoljon. Amikor végre felszállt, tökéletesen működött, de az odáig vezető út mindenkit emlékeztetett arra, mennyire törékeny és nehézkes ez a rendszer.
Az ember azt hinné, hogy három év elegendő idő arra, hogy a mérnökök megoldják a korábbi hibákat. A valóság azonban kijózanítóbb. Az Artemis II küldetéshez szánt új SLS januárban került ki a kilövőállásra, és az első éles üzemanyag-próba hétfőn pontosan ugyanabba a falba rohant, mint elődje. A folyékony hidrogén ismét szivárogni kezdett a földi és a rakétarendszer találkozásánál, a csapat pedig órákon át próbálta különböző trükkökkel megfékezni a problémát. Változtatták a töltési sebességet, időnként leállították a folyamatot, remélve, hogy a tömítések újra beülnek a helyükre. Részben sikerült is, de a visszaszámlálás végén a szivárgás újra felerősödött, és az automata rendszer az utolsó percekben lefújta az egészet.
Ezzel végleg eldőlt, hogy a régóta várt, űrhajósokat a Hold köré vivő Artemis II nem indulhat februárban. A NASA most legkorábban márciusra céloz, újabb próbákkal és javításokkal tarkítva. A helyzet azért különösen kínos, mert pontosan ugyanaz a technikai akadály bukkant fel, amely az első küldetést is megkeserítette. John Honeycutt, a program vezetője elismerte, hogy a földi teszteken nem tudják teljesen valósághűen modellezni a hidrogén viselkedését, és az apró molekula makacs természete minden alkalommal új meglepetéseket okoz.
Szakértők szerint a probléma gyökere mélyebben van. Az SLS annyira drága, hogy a NASA egyszerűen nem engedheti meg magának külön teszttartályok vagy gyakorlórendszerek építését, ahogy azt a kereskedelmi űriparban megszokták. Egyetlen rakéta több mint kétmilliárd dollárba kerül, az indítótorony önmagában is egymilliárdos tétel, így minden éles próbálkozás egyben életveszélyes kísérlet is. A rendszer ritkán repül, ezért sosem válik rutinná, minden feltöltés és indítás valójában mérnöki kalandtúra. Ezt a kellemetlen igazságot most először maga a NASA is kimondta. Az új adminisztrátor, Jared Isaacman a hétfői fiaskó után nyíltan beszélt arról, hogy az SLS repülési gyakorisága a legalacsonyabb minden valaha épített NASA-jármű között, és ez önmagában óriási probléma. A beismerés meglepő volt egy olyan ügynökségtől, amely évekig igyekezett optimistán kommunikálni a program jövőjét.
A háttérben közben gyorsan változik a világ. A Trump-kormányzat legfeljebb még két SLS-repüléssel számol, miközben a SpaceX Starshipje és a Blue Origin New Glennje fényévekkel gyorsabb ütemben fejlődik. Ezek a rendszerek sokkal olcsóbbak, gyakrabban indíthatók, és ipari logikával épülnek, nem egyedi műalkotásként. Az SLS ezzel szemben olyan, mintha minden példány külön kézműves remekmű lenne, amelyet csak ritkán mernek kipróbálni. A NASA egyik vezetője, Amit Kshatriya a sajtótájékoztatón szokatlan őszinteséggel fogalmazott. Szerinte a három év két indítás között valóban túl hosszú, de az SLS természetéből fakadóan minden küldetés kísérleti jellegű marad. Minden rakéta egyedi darab, amely először találkozik a kriogén üzemanyaggal, és minden alkalommal újra meg kell tanulni, hogyan lélegzik és hol akar szivárogni.
Ez a mondat talán mindennél jobban összefoglalja a program lényegét. Az SLS nem egy tömeggyártott űreszköz, hanem drága és sérülékeny műszer, amelynél a siker sosem magától értetődő. A kérdés már nem az, képes-e eljutni a Holdig, hanem az, hogy a modern űrversenyben meddig van még helye egy ilyen tempójú és árú óriásnak.