Dave Plummer, a Windows egyik legendás fejlesztője, aki többek között a ZIP-támogatást és az eredeti Feladatkezelőt is készítette, elárulta, hogyan tudta ennyire könnyűre és gyorsra megírni a programot.
A mai Windows Feladatkezelő körülbelül 4 MB méretű, az általa készített eredeti verzió viszont mindössze 80 KB volt. Ez ötvenszer kisebb, mint a mai változat.
Plummer szerint ennek az az egyszerű oka volt, hogy a kilencvenes évek számítógépei rendkívül gyengék voltak a mai gépekhez képest, a feladatkezelőnek ráadásul akkor is működnie kellett, amikor már minden más lefagyott. Ha a gép akadozott vagy kifogyott a memóriából, a Feladatkezelő volt az utolsó esély arra, hogy a felhasználó bezárja a hibás programot és megmentse a rendszert.
A fejlesztő ezért minden egyes sor kódot nagyon megfontoltan kezelt. Szerinte minden felesleges sor csak egy újabb "lakótárs", aki megeszi az ételt, de nem fizet lakbért és miatt szándékosan kerülte a felesleges keretrendszereket és extra rétegeket.
Különösen büszke arra, ahogy a Feladatkezelő indulását megoldotta. A legtöbb program egyszerűen megnézi, hogy fut-e már egy példány belőle, és ha igen, akkor azt hozza előtérbe, a Feladatkezelő viszont ennél okosabb volt és egy rejtett üzenetet küldött a már futó példánynak, ha az válaszolt, akkor minden rendben volt, és azt az ablakot aktiválta. Ha viszont nem jött válasz, akkor a rendszer úgy tekintette, hogy az előző Feladatkezelő is lefagyott, ezért elindított egy újat.
Plummer rengeteg más trükköt is használt a memória és a processzoridő okos beosztására, például a gyakran használt szövegeket egyszer töltötte be memóriába, nem minden alkalommal újra, a ritka funkciók pedig csak akkor töltődtek be, amikor tényleg szükség volt rájuk.
Plummer szerint a mai szoftverekből hiányzik ez a szemlélet. Úgy látja, ma túl sok fejlesztő kényelmi rétegekre, keretrendszerekre és "jövőbiztos" megoldásokra épít, aztán meglepődik, amikor egy egyszerű program több száz megabájt memóriát használ.
Szerinte nem a régi, lassú hardver hiányzik, hanem az a gondolkodásmód, amely akkoriban természetes volt, miszerint csak azt számoljuk újra, amit tényleg kell, egyszer kérdezzük le az adatot, ne százszor, és mindig legyünk gyanakvóak minden olyan kényelmi funkcióval szemben, amelynek végül a felhasználó fizeti meg az árát.
