A rovarfehérjét évek óta az egyik lehetséges fenntartható élelmiszer-alternatívaként emlegetik, de Európában továbbra is erős ellenállás övezi a gondolatot, hogy tücskök, lisztkukacok vagy más rovarok kerüljenek a tányérra. Egy friss spanyol kutatás alapján ennek nemcsak kulturális vagy ízlésbeli oka lehet, hanem mélyebb, több ezer éves genetikai és ökológiai háttere is.
A Múlt-kor.hu beszámolója szerint a kutatók 745 őskori emberi fogkőmaradványt vizsgáltak meg, hogy nyomokat keressenek a rendszeres rovarfogyasztásra. Az eredmények alapján az eurázsiai populációknál az elmúlt kilenc évezredből szinte teljesen hiányoznak azok a jelek, amelyek arra utalnának, hogy a rovarok tartósan fontos szerepet játszottak volna az étrendben. Ez önmagában még csak táplálkozástörténeti adat lenne, de a kutatás ennél tovább ment.
A vizsgálat szerint ezzel párhuzamosan a modern európai genomban fokozatosan csökkent azoknak a géneknek az aktivitása, amelyek a rovarok külső vázát alkotó kitin lebontásáért felelős enzimeket kódolják. Magyarul: az európai populációk szervezete az évezredek során egyre kevésbé tartotta fenn azokat az emésztési funkciókat, amelyek a kitinpáncélos rovarok feldolgozásához kellettek volna.
A magyarázat az éghajlatban és az elérhető táplálékforrásokban keresendő. A trópusi és szubtrópusi területeken a rovarok egész évben könnyen hozzáférhető, viszonylag kevés energiabefektetéssel megszerezhető fehérjeforrást jelentettek. Európa hidegebb éghajlatán viszont a rovarfogyasztás sokkal kevésbé volt praktikus. A rovarok szezonálisan voltak elérhetők, kisebb mennyiségben, és az összegyűjtésük sem feltétlenül érte meg annyira, mint más táplálékforrásoké.
A kutatók szerint emiatt fokozatosan eltűnt az a szelekciós nyomás, amely fenntartotta volna a kitin emésztéséhez kapcsolódó biológiai képességeket. Azoknak a populációknak, amelyek Európában sikeresen megtelepedtek, egyszerűen nem volt szükségük arra, hogy nagy hatékonysággal dolgozzák fel az egész, kitinpáncélos rovarokat, ezért ezek a funkciók idővel háttérbe szorultak.
Fontos ugyanakkor, hogy ez nem jelenti azt, hogy az európai ember szervezete ma ne tudna semmilyen formában rovarfehérjét hasznosítani. A tanulmány szerzői is kiemelik, hogy a genetikai adaptáció elsősorban az intakt, kitinpáncélos rovarok emésztésére vonatkozik. A modern élelmiszeripari eljárásokkal feldolgozott, denaturált rovarlisztek esetében ez a biológiai korlát már nem ugyanúgy jelentkezik.
A rovarevés európai elutasítása így továbbra is erősen kulturális kérdés, de a kutatás arra utal, hogy a viszolygás mögött nemcsak megszokás, hanem hosszú evolúciós történet is állhat. Ez persze aligha győzi meg azokat, akik eddig sem kértek a rovarfehérjéből, de érdekes magyarázatot ad arra, miért tűnik ennyire idegennek Európában az, ami a világ más részein régóta természetes része az étrendnek.
