A legfontosabb kutatási eredményeket felmutató tudósokat jutalmazó Nobel-díj mellett napjainkban már egyre népszerűbb az úgynevezett Ig Nobel-díj is, amellyel azokat a kutatásokat díjazzák, ahol a tudomány összes eszközét felhasználva olyasmit fedeznek fel, amire valójában óriási szüksége nem igazán volt az emberiségnek.
Az idei díjátadóra még várni kell szeptemberig, de már most megvan az egyik komoly esélyes a biológiai, esetleg etológiai vagy kisállat-pszichológiai kategória díjára. Ezek közül nem mindegyik létezik, az alábbi hír alapján azonban lehet, hogy itt az ideje kiosztani az eddig nem létező kategória elismeréseit is.
Ezúttal nem az internet kedvenc brit tudósai, hanem egy francia kutató vizsgálta meg, hogy mi a leghatékonyabb módja, hogy az ember magához hívjon egy macskát. A cicákról közismert, hogy, ha nem is közömbösek az emberek iránt, távolról sem annyira befolyásolhatók, mint a kutyák. Ha úgy gondolják, odamennek az emberhez, de ha nem akarják, még a saját gazdáiknak sem engedik meg, hogy macerálják őket.
Ezt a nagy rejtélyt szerette volna megfejteni Charlotte de Mouzon, aki a párizsi Nanterre egyetem etológiai és kognitív tudományokkal foglalkozó laboratóriumának munkatársa. De Mouzon kutatócsoportja már tavaly ősszel is közzétett egy vonatkozó kutatási anyagot, amelyben azt vizsgálták, hogy a macskák meg tudják-e különböztetni a gazdáik hangját az idegenekétől (igen), illetve, hogy felismerik-e, ha a gazdáik kifejezetten hozzájuk beszélnek-e (igen)
A kutató most arra volt kíváncsi, hogy milyen módszerrel lehet a legkönnyebben felkelteni a cicák érdeklődését. Ennek érdekében saját maga kezdett vizsgálódásba. Először összezárta magát egy tucatnyi macskával, majd első lépésként addig várt, amíg a négylábúak hozzá nem szoktak a jelenlétéhez. Ezt követően pedig megfigyelte őket, különböző körülmények között.
A macskákat egyesével engedték be egy szobába, ahol de Mouzon ült, aki ezután négyféle lehetséges módon próbálta felkelteni a macskák figyelmét - persze nem egymás után, hanem csoportokra osztva a cicákat.
Az első csoport tagjait csak szóval próbálta magához csalogatni, a második csapat macskánál csak gesztikulált, a harmadik csoportnál mindkét módon próbálkozott, míg a negyedik "adag" macska volt a kontrollcsoport, akikkel semmilyen módon nem próbált meg kommunikálni.
Nem túl meglepő módon a kombinált megközelítés bizonyult a leghatékonyabbnak, az viszont már meglepőbbnek bizonyult, hogy a macskák jobban reagáltak a vizuális kommunikációra, azaz az integetésre, mint csak a hangokra. Ez azért volt meglepő, mert a macskatartók közül sokan egy kifejezetten a kedvenceiknek fenntartott hangon beszélnek a cicáikkal, ezért a kutató azt gondolta, hogy a vokalizáció jobban működik. A kísérletet követően azonban már úgy gondolják, hogy az idegen macskáknál ez másképp működhet, mint a házicicák és a gazdáik között.
A csak a hangokat halló macskáknál szintén gyakoribb volt a farokcsóválás, ami a kutyáktól eltérően nem a játék, hanem inkább a stressz vagy a félelem jele is lehet. A cicák akkor is a stressz jeleit mutatták, ha a szobában ülő ember nem foglalkozott velük - különösen akkor, ha korábban már játszottak együtt.
A meghökkentő kutatás, a betonszilárdnak nehezen nevezhető eredmények ellenére folytatódik, de Mouzon a következő körben házikedvencként tartott cicáknál szeretné megvizsgálni, hogy milyen interakcióba lépnek a gazdáikkal. Az Ig Nobel-díj nem érhet ide elég hamar! Ami pedig az ember-macska kommunikációt illeti, már ahhoz is van megfelelő app.
