Nagyon kevés ember mondhatja el magáról, hogy a nevét egy idegsejttel együtt emlegetik, Jennifer Aniston azonban - ha közvetve is - ebbe az elit körbe került. A "Jennifer Aniston-neuronként" elhíresült agysejt története 2005-ig nyúlik vissza, amikor Rodrigo Quian Quiroga neurológus és kutatócsoportja epilepsziás betegeket vizsgált, akik terápiás okokból már eleve agyi aktivitást mérő elektródákat viseltek. A kutatók ezt a ritka lehetőséget használták ki arra, hogy közelebbről megnézzék, miként reagálnak az egyes idegsejtek különböző vizuális ingerekre.
A résztvevők több ezer képet láttak hírességekről, tárgyakról, állatokról és ismert helyszínekről, miközben a kutatók figyelték, mikor és hol lép működésbe egy-egy neuron. Az egyik alany esetében különösen meghökkentő eredmény született: a mediális temporális lebenyben található egyetlen idegsejt szinte kizárólag Jennifer Aniston fotóira reagált. Nem aktiválódott más színészekre, nem indult be tárgyak vagy tájak láttán, sőt még azokon a képeken sem mutatott aktivitást, amelyeken Aniston Brad Pitt-tel együtt szerepelt. Mintha az agysejt számára csak és kizárólag "Jennifer Aniston önmagában" létezett volna.
Hasonló jelenségeket más alanyoknál is megfigyeltek: volt, akinek egyetlen idegsejtje Bill Clintonra, másé Halle Berryre, megint másé a Simpson család szereplőire vagy a Beatles tagjaira reagált. Ezek az eredmények újraélesztették a régi vitát az úgynevezett nagymama-sejtekről, vagyis arról az elméletről, hogy az agyunkban akár egyetlen neuron is felelhet egy konkrét személy vagy tárgy felismeréséért. Az elnevezést eredetileg Jerome Lettvin alkotta meg ironikusan, azt sugallva, milyen abszurd lenne, ha létezne egy külön sejtünk csak a nagymamánk felismerésére - a kísérletek azonban mintha mégis ebbe az irányba mutattak volna.
A kutatók már akkor óvatosak voltak az értelmezéssel. Felhívták a figyelmet arra, hogy az adott idegsejtek valószínűleg nem kizárólag egyetlen dologra "specializálódtak", csupán a kísérlet során nem találkoztak olyan más ingerekkel, amelyek szintén aktiválták volna őket. Az is felmerült, hogy az agy jóval kevesebb neuront használhat a jól ismert személyek felismerésére, mint azt korábban gondoltuk.
A nagymama-sejt elmélete ellen azóta is számos érv szól. Zimmer Márta, a BME Természettudományi Karának docense szerint például nehezen elképzelhető, hogy minden újonnan megismert emberhez egy új idegsejt "szülessen" az agyban. Ugyanilyen problémás lenne az is, hogy egy apró agysérülés hatására hirtelen konkrét személyeket felejtenénk el végleg, pusztán azért, mert néhány neuron elpusztult. Ráadásul az emberi képzelet szinte végtelen, ami elméletben végtelen számú "külön neuron" szükségességét feltételezné.
A ma legelfogadottabb magyarázat inkább az, hogy az úgynevezett Jennifer Aniston-neuron nem magányos harcos, hanem egy hatalmas idegsejthálózat csúcsán áll. Az agyban az arcok felismerése számtalan apró részlet feldolgozásából áll össze: szemek, arcvonások, fény-árnyék mintázatok, színek és formák aktiválnak alacsonyabb szintű neuronokat, amelyek jelei végül "összefutnak" egy magasabb szintű idegsejtnél. Ez a csomópont lehet az, amely minden alkalommal felvillan, amikor ugyanahhoz a személyhez kötjük a látott képet, legyen szó különböző szerepekről vagy eltérő fotókról.
Az elmúlt húsz évben rengeteget fejlődött a tudásunk arról, miként dolgozza fel az agy a vizuális információkat, és hogyan épít fel belőlük egy értelmezhető világot. Arról azonban még mindig csak részleges képünk van, hogyan tárolódnak az emlékek, és miként kapcsolódnak össze a felismeréssel. A Jennifer Aniston-neuron története éppen ezért nem lezárt fejezet, hanem egy izgalmas emlékeztető arra, mennyi titkot rejt még mindig az emberi agy.
