Még 1985-ban egy MIT professzor, William Freeman dolgozta ki a háromszög-alapú cipzár dizájnját. Az elmélete az volt, hogyha három laza, rugalmas, könnyed anyagot a találkozási pontjaikon cipzárral összehúzunk, akkor az egy olyan stabil elemet eredményez, amire súlyokat is gond nélkül pakolhatunk. Ezt a dizájnt ugyanakkor nehéz volt hasznosítani az ő korában, amikor még nem voltak 3D nyomtatók.
Manapság már más a helyzet, ezért az MIT kutatói most újra elővették a Y-Zipper nevű megoldást. A 3D nyomtatókba ma népszerű töltelékeket pakoltak (PLA, ami jobb tűrte a nehezebb rakományokat és TPU, ami rugalmasabb volt), majd kinyomtattak velük összehúzható, háromrészes elemeket. Ezeket egy eszköz segítségével csatlakoztatták egymáshoz, amiből olyan erős oszlopokat kaptak, hogy egy egész robotot vagy sátrat is elbírtak.
Megfogni három rugalmas elemet és szükség szerint megszilárdítani őket nagyon hasznos lehet rengeteg területen. Egy könnyed, polipszerű kar sok folyamatban lehet hasznos, de nem bírna el súlyt, ha azonban egyesítjük őket, akkor a szilárdságuk miatt egy terhelhető alappá változhatnak. Robotlábaknál, eltört végtagok kezelésénél, épületek összeállításánál és még űrkutatásnál is végtelenül hasznosak lehetnek a Y-Zipper lehetőségei.
