Előző havi cikkünkben az Asus Ai Suite programcsomagja szerepelt, amely ugyan többféle túlhajtást is engedélyezett számunka, ám a próbálkozások nem mindig voltak sikeresek. Ettől függetlenül maga a szoftver jó, bátran használható minimális túlhajtásra, ám azt azért meg kell jegyeznünk, hogy a programozók az átlagnál jóval több hangsúlyt fektettek a program felületének kinézetére. Ez persze nem mindenki számára jelenthet problémát, szerintünk azonban a többség jobban örülne egy kevésbé csicsás, az egyes funkciókra jobban ráhangolt kezelőfelületnek. Például egy olyannak, amit a Gigabyte kínál a legújabb alaplapjaihoz. Ám mielőtt nekiesnénk az EasyTune 6 bemutatásának, tekintsünk át egy picit a program történetét.
Ködös emlékeinkben való kutakodás nyomán egészen a 3-as verziószámig jutunk vissza, amely a SocketA-típusú tokozás megjelenésével együtt vált a Gigabyte alaplapok rendszeres hozzávalójává. A Windowsos tuningszoftverek ekkor még igencsak gyerekcipőben jártak, ezért nem meglepő, hogy a program még csak minimális állítási lehetőségeket tartalmazott. Jóval komolyabbra sikerült a 2002-ben megjelent 4-es verzió, amely amellett, hogy a legfrissebb Pentium 4-es rendszereket is kezelte, az órajel változtatása mellett az egyes komponensek feszültségének monitorozására és állítására is képes volt. Szinte az összes alaplaptípussal elvégezhetők voltak ezek a túlhajtásos módosítások, a hardveres különbségek miatt azonban előfordult, hogy egy-két paraméter kiszürkülve látszódott a program főablakában.
Az EasyTune 5 amellett, hogy újabb állítási lehetőségeket tartalmaz a korábbi kiadásokhoz képest, a programcsalád legnépszerűbb tagja is egyben. Nem véletlenül, hiszen a gyártó számos alaplap generáció mellé ezt a változatot csomagolja. Az órajel és a feszültségek megváltoztathatósága mellé megérkezett a hőmérséklet monitorozása, a rendszerben üzemelő ventilátorok fordulatszámának kezelése, illetve a gyártóra jellemző tuningprofilok implementálása is. A program kinézete szebb, mint valaha, a stabilitása azonban hagy némi kívánnivalót maga után. Magyarán szólva a szépséges felületen nem mindig az történik, amit valójában szeretnénk, sőt, az is gyakorta előfordul, hogy a BIOS-ban még helyesen szereplő értékek az EasyTune 5-ben már teljesen más képet mutatnak számítógépünk állapotáról. A 5-ös verzióból elkészült egy Pro változat is, amelynek a támogatási listáját elég nehéz felkutatni a gyártó honlapján. Mi leginkább AMD lapkakészletes típusok telepítő lemezén láttuk ezt a verziót, az inteles változatokhoz a sima 5-öst vagy a legújabb 6-ost mellékelik.
Bár arról nincs információnk, hogy a gyártó futtat-e jelenleg olyan projektet, amely leginkább a felhasználói visszajelzéseket gyűjti, annyi azért látszik, hogy saját tuningszoftverüket valamilyen okból kifolyólag teljesen átalakították. A korábbi, űrhajós vezérlőpultra hasonlító kezelőfelületet lecserélték egy hagyományos, szürkés dizájnra, ami csak elvétve tartalmaz színes programgombocskákat. A szoftvert nem ismerő felhasználók talán picit csalódni is fognak, hiszen az EasyTune 6 némely pontja erősen emlékeztet bizonyos ingyenes rendszerinformációs szoftverek megoldásaira.
A többség azonban – ahogy szerkesztőségünk is – áldja a fejlesztőket ezen döntésükért, hiszen már maga a program indulása is jóval gyorsabb – annak ellenére, hogy jóval több modult kell betöltenie -, illetve az átláthatóságot segíti, hogy egy programablakban érhetjük el az összes funkciót. Eltűntek tehát a hatásvadász, lassan lenyíló programrészek, amelyek animációi szépek voltak ugyan, egy ilyen programnál teljesen felesleges extrát jelentettek.
A nagy jókedvet csupán egy apró dolog ronthatja el, ami az alaplapok támogatásában keresendő. Az EasyTune 6 kizárólag a gyártó azon alaplapjaival működik együtt, amelyeken az Intel valamely alsó vagy középkategóriás 4-es szériájú lapkakészlete – G43, G45, P43, P45 - található meg. Hogy pontosan mi az oka ennek a korlátozásnak, azt nem tudni, sejtésünk szerint az új készletek fejlett hardveres képességei mellett erős marketingnyomás is befolyásolhatta a végleges támogatási lista megalkotását.
Korábban is voltak már próbálkozások az ún. egykattintásos tuningra. Ezekkel azonban általában az volt a gond, hogy a kattintást ugyan még túlélte a gép, a rá következő pár másodperc gyakran kellemetlen fagyást eredményezett. Rosszabb esetben el sem indult a gép, az újraélesztéshez a CMOS törlését kellett bevetnünk.
Nos, láthatóan a gyártók nem hagyják magukat, és addig-addig kísérleteznek, amíg valahogy csak sikerül egy olyan programkódot megírniuk, amely amellett, hogy tényleg a megfelelő paramétereket változtatja meg a túlhajtás során, a biztonságos működésre is odafigyel. A Gigabyte legújabb ilyen tervezetét szimplán QuickBoostnak nevezte el, amely a látható paraméterek megváltoztatása mellett a felhasználók számára láthatatlan beállításokat is eszközöl. A gyártó annyira bízik ebben a módszerben, hogy az EasyTune 6 ablaka rögtön ezzel a menüponttal indul.
Hatalmas felirat jelzi, mit is látunk éppen, amely alatt három megszámozott színes gomb található. A gombok alatt eltérő órajelek és rendszerbuszsebességek kaptak helyet, amelyekből már mindenki kitalálhatja, hogy az egyes gombok különböző processzortuningot jelentenek. Ha a program feltelepítése előtt nem babráltuk a központi egység órajelét, akkor a jobb felső sarokban leolvashatjuk annak gyári értékeit, valamint a processzor típusszámát.
Jelen esetben egy Intel Core 2 Quad Q9300 CPU-ról van szó, amely 2,5 gigahertzes névleges órajellel és 1333 megahertz sebességű rendszerbusszal büszkélkedhet. A program ki is listázta azt a három lehetőséget, amely szerinte még elég biztonságos ahhoz, hogy hosszabb távon is stabilan tartsák a gépet.
Az egyes gomb rögtön 300 megahertznyi többletet ajánlott fel, amelyet az ET6 a szorzó 7-re való csökkentésével és a rendszerbusz 400-ra való emelésével ért el. Ezt a szintet könnyedén vette a rendszer, a feszültségek ekkor még változatlanok maradtak.
A második gomb már nem engedett annyit, mint az első, csupán 200 megahertzes emelést tartott ésszerűnek. A rendszerbusz további 30 megahertzcel nőtt, mondanunk sem kell, a tesztkonfigurációnk stabilan vette ezt az akadályt is.
A harmadik, és egyben utolsó profil barátok között is 650 megahertznyi pluszt jelent az alapórajelhez képest, amit nemcsak a szintetikus tesztprogramok éreznek meg, hanem bizony a hétköznapi felhasználás során is érzékelhető lesz ez a különbség. Picit féltünk, hogy a legolcsóbb négymagos 9000-es processzor fel fogja adni a harcot, ám meglepetésünkre az újraindítást követően egy stabil, fagyásoktól mentes rendszert üdvözölhettünk. A feszültségeket leellenőrizve észrevettünk némi emelkedést, ám a túlzott melegedést jelentő értékektől még így is messze voltunk. A QuickBoost révén tehát 650 megahertz extra órajelhez jutottunk, méghozzá ingyen és bérmentve. Mindezt úgy, hogy a memóriaórajel szinte semmit sem változott.
Nyilvánvalóan a megemelt órajelű rendszerbuszhoz folyamatosan növekedő memóriafrekvencia illene, viszont így legalább nem kell tartanunk a memóriák kifulladásakor jelentkező fagyásoktól, rendszerösszeomlásoktól.
Ami a hűtést illeti, az az egyes és kettes profilnál aktív ventilátorszabályzást a hármasnál azonnal kilövi a szoftver. A zaj ugyan megnövekszik, cserébe viszont a hőfokok is elfogadható tartományon belül maradnak.
Nem hinnénk, hogy a kezdő felhasználók ezek után bármi mást választanának. Pedig érdemes megnézni a manuális részleget is, amelyek között van egy könnyű (Easy) és egy fejlettebb (Advance) mód is. Az előbbi ugyan kilistázza a főbb értékeket, megváltoztatni azonban csak a rendszerbusz értékét tudjuk. A csúszka állításával érdemes óvatosan bánni, és kezdésként olyan órajelet állítsunk be, amely hivatalosan is létezik az Intel repertoárjában.
Az Advance panel annyiban változik, hogy a rendszerbusz mellett aktívvá válik a szorzó, a memóriaórajel és a PCI Express frekvencia sávja is, továbbá megjelenik egy feszültség (Voltage) panel is. A PCI Express órajeléhez ne nyúljunk, a többi értéket pedig hardvereink gyári képességei, és egyéb információk alapján változtassuk meg. A feszültségek állítását csak tapasztalt felhasználóknak ajánljuk, a kezdők mindenféleképpen kérjék ki a tuningban jártasabb ismerősök, barátok tanácsát.
A C.I.A. 2 alá került egy meglehetősen kifinomult ventilátor-szabályzó panel. Először is van egy három gombból álló sor, amellyel elsőként kikapcsolhatjuk az intelligens fordulatszám-állítást. Nem érdemes ezt választani, mivel ezzel a legtöbb, csendesnek titulált hűtő is kellemetlen szintre tud felhangosodni. Ezért ajánlott Auto üzemmódra rakni a funkciót, így a csend is megmarad, és a hőfokok sem szabadulnak el percek alatt. Tapasztalt felhasználók az Advanced kapcsoló révén a megadott processzor-hőmérsékleti intervallumok szerint állíthatják be a hűtő felpörgésének mértékét.
Az alkalmazás utolsó programablakában egy közepesen részletes feszültségkövető információs panel látható, amely csak a legfontosabb hardverelemekre jellemző számokat jelzi. Ez alatt egy igen alaposan elkészített figyelmeztető terület kapott helyet, ahol magunk adhatjuk meg, hogy mely ventilátor-fordulatszámok és -hőfokok esetén riasszon minket a rendszer. A riasztás történhet a gép hangszórójának (PC Speaker) csipogtatásával vagy egy tetszőlegesen megadott dallam lejátszásával is. Ha egyik sem megfelelő számunkra, akkor sem kell aggódni, hangot ugyan nem fogunk hallani, a program viszont vizuális módon jelezni fogja, ha valamely paraméter átlépte a megadott határértéket.
A gyártó CPU Intelligent Accelerator (C.I.A.) elnevezésű technológiája tömören jellemezve egy amolyan automatikus mód, amely a processzor terheléséhez igazítja a túlhajtás mértékét. Ez a funkció régóta létezik a gyártó alaplapjainál, a C.I.A. részleget mind a BIOS-ban, mind pedig az aktuális szoftveres tuningprogramban megtalálhattuk. A módszer azoknak tetszhet igazán, akik ugyan szeretnének minél nagyobb teljesítményt kifacsarni a rendszerből, ám azt akarják, hogy ez a plusz csak akkor jelentkezzen, ha valóban szükség van rá.
Logikus elgondolás, a megvalósítás azonban hagy némi kívánnivalót maga után.
Az EasyTune 6 a kikapcsolt állapottal együtt hatféle viselkedési normát sorol fel. Hangzatos nevek szerepelnek a gombokon, sajnos azonban ezekhez semmiféle segédinformációt nem társítottak a fejlesztők. Ekkor érdemes elővenni az alaplaphoz csomagolt kézikönyvet, és rákeresni erre a bizonyos C.I.A. funkcióra. Mivel a Gigabyte készíti az egyik legjobb minőségű és tartalmú felhasználási útmutatókat, ezért nem volt nehéz dolgunk, minden egyes szinthez megtaláltuk a hozzá tartozó százalékos órajelemelést. Eszerint a kezdőknek ajánlható a Cruise és a Sports gomb, amelyek 5-7, illetve 7-9 százalékkal emelik meg a központi egység üzemi frekvenciáját. A Racing és a Turbo módokat azoknak ajánlják, akik a QuickBoost révén vagy manuálisan már kitapasztalták processzoruk teljesítőképességét, és tisztában vannak azzal, hogy mennyit is jelent a 9-11, valamint a 15-17 százalékos terhelés alapján végbemenő növekedés. A rutinos tuningosoknak pedig ott van a Full Thrust, ami 17-19 százalékig engedi növelni a CPU órajelét.
Mivel a tesztprocesszorunk igen jól szerepelt a QuickBoosttal, ezért rögtön a Turbo móddal kezdtük. Elvileg egy gombnyomás, és kész is vagyunk. Nos, ez így is történt, viszont a rendszer pár másodperc után totális fagyással reagált a módosításra. Az újraindítást követően megpróbálkoztunk a szolidabb Sports kapcsolóval is, amellyel valamivel tovább bírta a masina, ám pár perc után ismét csak az újraindítás segített.
Mit is mondhatnánk ezek után? Aki valóban komolyan gondolja a Windows alól történő tuningot, az inkább hanyagolja ezeket a terhelés erősségétől függő túlhajtásos módszereket. Valamiért ezek a mai napig nem igazán akarnak működni. Búslakodásra azonban nincs okunk, hiszen a QuickBoost jóval nagyobb és stabilabb túlhajtást garantál ugyanazon rendszerösszetevők mellett.
