Erin Brockovich új célpontot talált magának: az Egyesült Államokban gombamód szaporodó AI-adatközpontokat. A környezetvédő aktivista, akit a legtöbben a Julia Roberts főszereplésével készült, róla elnevezett filmből ismernek, most nem egyetlen szennyezési ügyre állt rá, hanem egy sokkal nagyobb és gyorsan növekvő problémára. Arra, hogy a mesterséges intelligenciát kiszolgáló infrastruktúra hatalmas tempóban épül, miközben a környéken élők sokszor csak akkor tudják meg, mi készül mellettük, amikor a lényegi döntések már megszülettek. Brockovich nemrég elindított egy weboldalt, amelyen interaktív térképen gyűjti az Egyesült Államok nagyobb AI- és hyperscale adatközpontjait, valamint a lakossági bejelentéseket. A projekt saját leírása szerint még folyamatban lévő munka, de már így is jól mutatja, hol épülnek vagy működnek ilyen létesítmények, és honnan érkeznek panaszok vagy aggodalmak. A cél nem pusztán az, hogy pontokat rajzoljanak egy térképre, hanem az, hogy láthatóvá váljon az AI-boom nagyon is fizikai oldala.
Mert miközben a mesterséges intelligenciáról sokan még mindig úgy beszélnek, mintha az valahol a felhőben, súlytalanul működne, a valóság ennél jóval földhözragadtabb. Az AI-modellek futtatásához és tanításához hatalmas adatközpontokra van szükség, ezek pedig rengeteg áramot fogyasztanak, komoly hűtést igényelnek, vizet használhatnak, zajt termelhetnek, terhelhetik a helyi infrastruktúrát, és akár a rezsiköltségekre vagy az ingatlanárakra is hatással lehetnek. Nem minden adatközpont jelent azonos problémát, de egyre több közösség érzi úgy, hogy a döntésekből kihagyják őket.
Brockovich egy Substack-bejegyzésben arról írt, hogy miután áprilisban bejelentéseket kért a lakosságtól, az első hónapban közel négyezer megkeresést kapott. A leggyakoribb panasz szerinte nem is a zaj, a vízhasználat vagy az áramszámla volt, hanem az átláthatóság hiánya. Az emberek azt sérelmezik, hogy a projektek sokszor csak akkor kerülnek nyilvánosságra, amikor az engedélyek már megvannak, a fejlesztők nem válaszolnak a kérdésekre, a helyi döntéshozók pedig titoktartási megállapodások mögé bújva tárgyalnak. Ez a minta különösen érzékeny most, amikor az AI-ipar elképesztő sebességgel szívja fel a számítási kapacitást. A nagy technológiai cégek és befektetők versenyt futnak az új adatközpontokért, mert az AI-piac növekedése egyre több szervert, GPU-t, energiát és hűtési kapacitást követel. A települések számára ezek a beruházások munkahelyeket, adóbevételt és fejlesztéseket is ígérhetnek, de a helyiek sokszor joggal kérdezik, milyen áron kapják mindezt.
Brockovich hangsúlyozza, hogy nem általában az adatközpontok vagy az AI ellen kampányol. Azt állítja, a probléma nem az, hogy épülnek ilyen létesítmények, hanem az, hogy túl gyakran épülnek úgy, hogy az érintettek nem kapnak időben világos, érthető és ellenőrizhető információkat. Szerinte a közösségek nem feltétlenül utasítanának el minden projektet, de joguk van tudni, mi készül a közelükben, mennyi vizet és energiát igényel, milyen zajjal járhat, és milyen hosszú távú hatása lehet a környékre.
A térkép emiatt egyszerre aktivista eszköz és adatgyűjtési kísérlet. A lakossági bejelentések természetesen nem helyettesítik a hatósági vizsgálatokat, és nem minden panasz bizonyít automatikusan valós környezeti kárt. De arra alkalmasak lehetnek, hogy megmutassák, hol sűrűsödnek a konfliktusok, hol érzik úgy az emberek, hogy kihagyták őket a döntésekből, és hol lenne szükség részletesebb vizsgálatra vagy szabályozói figyelemre.
