Az elmúlt három évtized során a PC-s processzorok órajele és teljesítménye elképesztő mértékben megnőtt. A CPU-gyártók által megadott gyári specifikációk azonban sok esetben korántsem jelentették a végső határt: a lelkes PC-építők és tuningmesterek újra és újra bebizonyították, hogy kis trükközéssel, extra hűtéssel és beállításokkal jócskán túlhajthatók ezek az egységek. Talán nem lepődsz meg, hogy kizárólag az AMD és Intel fejlesztéseit gyűjtöttük össze, mert bár a 90-es évek ugyan adtak teret egyéb gyártóknak is, azért később a piac erősen kétszereplőssé vált. A tuningos közösség e két márka generációs újításait várta, mint a messiást.
Érdemes tudnod, hogy a túlhajtás nem csak órajelekről szól, ahhoz, hogy valami legendás CPU-vá váljon, a technikai részletek még inkább fontosak. A gyártástechnológia, a szorzózárak és feszültségállítás kérdése, az ajánlott alaplap-platformok, a hűtési követelmények és a tuningpotenciál - mind meghatározó elem, és a nap végén ezek együtt kövezik ki az utat a dicsőség csarnokáig. Máris elkapott minket a nosztalgikus hangvétel, egymás után jönnek az emlékek, milyen közösségi élményeket és kultúrát teremtettek ezek a processzorok. Az elmúlt 30 év egy-egy korszakából hozunk most néhány ikonikus példát, amelyek a maguk idejében meghatározóvá váltak a tuningvilágban, és máig emlegetjük őket a "hardverrajongók klubjában".
Korai próbálkozások a '90-es években - Pentium és társai
A PC-s tuning hajnala a '90-es évekre tehető, amikor a számítógépes újságokban és BBS-eken (Bulletin Board System, elektronikus közösségi információmegosztás, üzenőfal) már terjedtek tippek arra, miként lehet a processzorokat gyorsabb működésre bírni. Az Intel 80486DX2 processzor (melynek első változata 1992-ben jelent meg) az elsők között kínált belső szorzót a CPU-n belül, ami megnyitotta az utat a könnyebb túlhajtás felé. A 486DX2-ben a 2x-es szorzó fix volt, de a lelkes felhasználók rájöttek, hogy például egy i486DX2-40 (40 MHz-es modell, 20 MHz-es busz x 2) alaplapján a buszsebességet 33 MHz-re emelve gyakorlatilag egy DX2-66 teljesítményét lehetett elérni. Ez kb. 60%-os órajel-emelést jelentett, és mivel a csúcskategóriás 486DX2-66 processzor akkoriban jócskán drágább volt, sokan választották inkább az olcsóbb modellt és tuningolták fel a nagytestvér szintjére.
A Pentium éra (1993-1996) elején az Intel még nem zárta le teljesen a szorzókat, így egyes típusait továbbra is lehetett óvatosan gyorsítani. Például a Pentium 166 MMX (1997-ből) híresen jól bírta a tuningot: az alap 166 MHz-es órajelet gyakran fel lehetett húzni 200 vagy akár 233 MHz-re stabilan, pusztán a front side bus (FSB) emelésével. A Pentium MMX család csúcsa a 233 MHz-es modell volt, amely induláskor kb. 600 dollárt kóstált (az akkori magyar árát inkább ne is említsük), viszont a 166 MHz-es verzió bő 200 dollárral olcsóbb volt, és kis odafigyeléssel szinte mindig elérte a 233 MHz-et, sőt megfelelő alaplap beállításokkal ~250 MHz-ig is el lehetett tolni (83 MHz-es busz beállítással). Ebben a korszakban persze még jumperekkel vagy DIP kapcsolókkal kellett állítani az alaplapon az órajelet és a feszültséget, így a tuning inkább barkács jellegű kihívás volt, melyet csak a legelszántabb PC-hobbisták vállaltak be.
Forradalom a tuning világában - a Celeron 300A (1998)
1998-ban robbant be a köztudatba az a processzor, amely a tuningot igazán mainstream hobbivá tette: ez volt az Intel Celeron 300A. A Celeron széria eleinte az olcsó PC-ket célozta meg, és korábbi (Covington kódnevű) változataiból az Intel még kihagyta a másodszintű cache-t, ami jelentősen visszafogta a teljesítményt. Valahogy el kellett adni a Pentiumokat is, ilyen egy tipikus kereskedelmi termékpolitika.
A 300A jelű modell azonban új stratégiát alkalmazott: a Mendocino magos Celeron 300A már tartalmazott 128 KB L2 cache-t közvetlenül a chipen, ami a CPU teljes órajelén működött. Bár ez a gyorsítótár-méret csak negyede volt a drágább Pentium II processzorok 512 KB-jának, az utóbbiak L2 cache-e az alaplapi slot-kártyán kapott helyet és csak fele üzemfrekvencián járt. Így a Celeron kis tárja hiába volt kevesebb, magas órajelen működve sok esetben kiegyenlítetté vált a sebességbeli viszony a két típus között.
A 300A alapórajele 300 MHz volt (66 MHz FSB - 4,5 szorzóval), ám hírhedten jól bírta a 100 MHz-es FSB-t is - ezzel a trükkel pedig 450 MHz-en lehetett járatni, mindenféle extra hűtés vagy komolyabb módosítás nélkül. Az eredmény? Egy mindössze 180 dollárt kóstáló Celeron 300A tuningot követően a 450 MHz-es Pentium II szintjét hozta, amely akkor kb. 500 dollárba került. Először fordult elő a PC-történelemben, hogy némi ügyeskedéssel az ember csúcskategóriás CPU-teljesítményt kaphatott töredékáron. Nem csoda, hogy a Celeron 300A-t máig legendás tisztelet övezi a tuning közösségben - rengeteg mai hardverrajongó első tuningélménye fűződik ehhez a lapkához, amely bebizonyította, hogy a gyártók által meghúzott határokat olykor bőven át lehet lépni.
Stepping keresés és hírhedt alaplapok
Technikai érdekességek gyanánt érdemes megjegyezni, hogy a Celeron 300A 0,25 mikronos (250 nm) gyártástechnológiával készült, Slot 1 kivitelben jelent meg, de később PPGA370 tokozással (nevezzük aljzatos formának) is forgalmazták. Szorzóját szándékosan lezárták 4,5x értéken (az Intel ekkortól zárta le a szorzóállítás lehetőségét a legtöbb CPU-n), viszont a front side bus emelését semmi sem gátolta. Aki igazán ügyes volt, még egy kis feszültségemeléssel (alap 2,0 V-ról 2,2 V környékére) akár 500 MHz fölé is vihette a chipet - persze ez már komolyabb hűtést igényelt, és leginkább csak a válogatott "szerencsés" példányokkal lehetett elérni. A tuningos folklór része, hogy sokan keresték a SL2WM steppinges darabokat és a maláj gyártású szériákat, mert híre kelt, hogy azok jobb eséllyel futottak stabilan 450 MHz felett is.
Alaplap tekintetében az Intel 440BX chipsetes lapok bizonyultak ideálisnak (pl. Abit BH6, ASUS P2B), amelyek hivatalosan is támogatták a 100 MHz FSB-t. A Celeron 300A-s konfigurációkban gyakran tűntek fel az akkor csúcsnak számító Voodoo2 3D gyorsítók is - egy igazi '98-as gamer PC "titkos lelke" volt a tuningolt Celeron. A köré épült közösség lelkesen osztotta meg egymással az eredményeket, BIOS-beállításokat, s ezzel tulajdonképpen megszületett a modern értelemben vett PC-tuning kultúra.
Pentium III és az 1 GHz-es határ - Coppermine mag és társai (2000)
A Celeron 300A sikerén felbuzdulva sok újdonsült tuning-fanatikus várta, mi lesz a következő nagy dobás. 2000-ben jelent meg a Pentium III modell immáron "Coppermine" maggal, 180 nm-es csíkszélességgel, és ezzel újra felpezsdült a túlhajtásra vágyó közösség. Különösen kiemelkedő volt a Pentium III 500E modell, amely 500 MHz-en futott (100 MHz FSB × 5 szorzó) és Socket 370 foglalatba illeszkedett - ez volt az első P3 generáció, ami szakított a hosszú Slot 1 kártyás kivitelével. A Pentium III 500E érdekessége volt, hogy azonos architektúrára épült, mint a drágább 750 MHz-es változatok; gyakorlatilag csak szorzóban különböztek. Ennek köszönhetően a 500E némi FSB-emeléssel simán vitte a 133 MHz-es buszt (ami 5×133= kb. 667 MHz-et jelent), sőt sokszor a 150 MHz FSB-t is, amivel nagyjából 750 MHz-en ketyeghetett, megközelítve a kor csúcsának számító, méregdrága 1 GHz-es Pentium III-at.
Az 500E népszerűsége hazánkban is nagy volt a tuningosok körében: az "E" jelölés (ami a 100 MHz FSB-s, 256 KB on-die cache-es Coppermine-okat jelölte) egyfajta titkos tippé vált, hogy "vegyél inkább kisebb FSB-jű modellt és tuningolj". Aki szerencsés modellt fogott ki, 150 MHz-es busznál tovább is mehetett (persze ilyenkor már az AGP/PCI órajel túlhajtása is kockázatot jelentett, mert a BX chipset nem osztotta megfelelően vissza a buszfrekvenciát). E korszakban a minőségi alaplapok (ABIT, ASUS) BIOS-a már kínált néhány fejlettebb tuningopciót, és megjelentek a jobb léghűtések, minőségi hűtőborda-ventilátor kombinációk, amikre nagy szükség is volt a 0,18 mikronos P3-ak tuningjához.
Tuningos csoda - Athlonok, amik a szívünkhöz nőttek
Mindeközben természetesen az AMD sem tétlenkedett: 1999-ben bemutatták az Athlon processzorcsaládot, mely az első komoly kihívója lett az Intel csúcskategóriájának. Az első Athlonok Slot A kivitelűek voltak (hasonló "cartridge", vagyis kártya formában, mint a P2/P3), és már 1999-ben elérték az 1 GHz-es órajelet (az AMD és az Intel szó szerint versenyt futott, ki lépi át először az 1 GHz-es határt - végül 2000 márciusában az AMD Athlon "Thunderbird" 1000 MHz lett az első, pár nappal megelőzve az Intel P3 1 GHz modellt). Ezeket az Athlonokat is jól lehetett tuningolni, bár a szorzózár feloldásához eleinte furcsa eszközre volt szükség: egy bizonyos "Golden Finger" nevű kiegészítővel lehetett a Slot A Athlon kártyáján a rejtett csatlakozókon keresztül a szorzót állítani. A későbbi, Thunderbird magos Athlonok és az olcsóbb Duron processzorok (Spitfire maggal) azonban már Socket A foglalatba kerültek 2000 második felében, és igazi tuningbarát megoldást kínáltak a hírhedt L1-hidak formájában. A processzor tetején található pici fémsávok elvágásával/zárásával oldotta vagy kötötte le a gyártó a szorzóállítás lehetőségét. Négy pici L1-hidat kellett egyszerűen ceruzával összekötni, hogy az alaplap szorzóállító funkciója működjön - és mint kiderült, a grafit elég jó vezetőnek bizonyult ehhez a feladathoz. Ezzel a zseniálisan olcsó trükkel egy pillanat alatt feloldhatóvá vált a szorzózár a Socket A Athlon/Duron CPU-kon.
A közösségi kultúrára óriási hatása volt ennek: PC-s újságok, internetes fórumok hangosak voltak a tippektől, kinek hogyan sikerült "összeceruzáznia" a processzort. Egy Duron 600 MHz processzorral - ami kb. csak 80 dollárba került - az ügyesebb felhasználók simán elérték az 1 GHz körüli órajelet, ami már megközelítette a többszáz dolláros Athlon csúcsmodellek sebességét. Ráadásul a Duron/Athlon Thunderbird páros akkoriban az Intel Pentium III-mal szemben ár/teljesítmény bajnoknak számított, így rengeteg addigi Intel-hívő pártolt át AMD platformra. Ahogy egy korabeli cikk fogalmazott: "az Athlon és Duron rengeteg tuningost csábított át az AMD hatókörébe".
A platform ugyanakkor megkövetelte a jó minőségű alaplapokat: legjobban a VIA KT133A és később a KT266A chipsetek, illetve az első NVIDIA nForce chipset teljesítettek, melyek magas FSB-beállításokat is stabilan bírtak. Hűtés terén is új kihívások jöttek - a 0,18 μm Athlon "Thunderbird" CPU-k hírhedten melegedtek, így a tuning igazi kihívássá vált, hogy vajon kibírja-e a rendszer stabilan az 50-60 Celsius fokos hőmérséklet mellett az emelt órajelet. A közösség AMD-s rajongói gyakran versengtek, kinek sikerül a Duron 600-at 1 GHz fölé tornászni, és ez a nosztalgikus versengés máig mosolyt csal az akkori "öregek" arcára.
És ez még csak a kezdet
A folytatásban belevetjük magunkat a Pentium 4-es korszak gigahertz-háborújába, ahol a Pentium 4 és riválisa, az AMD Athlon 64, egekbe szökő órajelekkel és legendás tuningpotenciállal feszegették a határokat. Hogyan hozott forradalmi fordulatot a tuning világában a 2000-es évek közepén megjelenő Intel Core architektúra? Miként próbálta az AMD a Phenom generációval visszahódítani a teljesítmény-koronát? Emlékezetes tuninghőstettekről lesz szó cikkünk következő epizódjában.
