Cikksorozatunk előző részében felidéztük, hogyan született meg a modern PC-tuning kultúra a '90-es években, és hogyan vált legendává a Celeron 300A vagy a ceruzával szabadjára engedett Athlon Thunderbird. Most továbblépünk az időben: a 2000-es évek eleje a gigahertz-háborúról, az új architektúrákról és a többmagos korszak hajnala körüli versengésről szólt. A tuningot pedig már elvárták a felhasználók.
Párhuzamos univerzum: a Rambus és a Willamette fiaskója
2000-2001 környékén az Intel eleinte furcsa irányban indult el: megjelent a Pentium 4 processzor első generációja (Willamette mag), és vele együtt az akkor újnak számító RDRAM (Rambus DRAM) memóriatechnológia az i850 chipsetes alaplapokban. Sajnos a Pentium III-hoz képest a P4 Willamette nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket - alacsony IPC-je (Instruction Per Clock) miatt sok alkalmazásban lassabb volt elődjénél, hiába futott magasabb órajelen. Ez a mikroarchitekturális visszalépés a tuningosok kedvét is elvette, mert a Willamette mag 1,5-1,8 GHz között üzemelő modelljei nem kínáltak sok tartalékot, ráadásul a platform drága is volt a Rambus RAM miatt.
Az Intel azonban gyorsan javított: 2001 végén kijött az új P4 Northwood maggal (130 nm-es gyártástechnológia, megduplázott, 512 KB-os L2 cache), ami már sokkal jobban skálázódott. Ekkor indult be ismét az Intel-féle tuningláz: a Pentium 4 Northwood 1.6A (1,6 GHz alapórajellel) hírhedten könnyen húzható volt 2,4 GHz-re, méghozzá gyári hűtéssel. Gondolj csak bele: 50%-os órajelnyereség egy egyszerű FSB-tuning révén, anélkül, hogy drága, speciális hűtésre kellett volna költeni! Ráadásul ekkoriban az Intel végre áttért az olcsóbb DDR memóriára is az új i845 chipsettel (alternatívaként), így a platform azonnal népszerűvé vált.
A Pentium 4 Northwood maggal szerelt, tuningbarát modelljei közül a 2002 környékén kapható 1.8A és 2.4A/C (A = 400 MHz FSB, C = 800 MHz FSB változatok) szintén nagyon népszerűek voltak. Sokan az 1,8 GHz-es modellt (Northwood A) vásárolták, mert olcsó volt, és jellemzően 2,4-2,6 GHz-re lehetett felhúzni, így utolérte a jóval drágább 2,4-2,6 GHz-es csúcs-P4-eket. A tuning itt már főleg az FSB emelésével történt, hiszen a szorzó továbbra is zárt volt. Ugyanakkor az Intel platform ekkor kapott először komoly konkurenciát a túlhajtás világában: 2003-ban megjelent az AMD Athlon 64.
64 bites aranykor az AMD-nél
Az Athlon 64 egy teljesen új architektúrára épült (K8), integrált memóriavezérlővel és remek IPC-vel, ami sok tesztben egyszerűen lehengerelte a P4-et. Tuning szempontból az Athlon 64 szériában is akadt néhány jolly joker, bár általánosságban kevesebb órajeltartalék volt bennük, mint a Pentium 4-ekben. Mégis, például a Socket 754-es Athlon 64 3000+ (Newcastle vagy később Venice maggal) olcsó belépőt jelentett a 64 bites világba, és 1,8 GHz-ről körülbelül 2,4 GHz-ig húzható volt jó léghűtéssel.
A Socket 939-es platform megjelenésével (itt debütált a kétcsatornás memóriakezelés) pedig az Opteron 144 szerverprocesszor vált legendává a tuningosok körében: ez egy különös kivétel volt, mivel egyfoglalatos Opteronként hagyományos alaplapban (Socket 939) is működött drága, ECC regiszteres RAM nélkül, miközben olcsóbb volt, mint a hasonló Athlon 64-ek. 1,8 GHz-es órajele ellenére sok példány simán ment 3,0 GHz-en, ami azt jelentette, hogy nagyjából 60-70% plusz teljesítményt nyújtott, és beérte a csúcskategóriás és piszok drága Athlon FX-57 modellt, amely 2,8 GHz-en járt.
Nem meglepő módon az Opteron 144 és testvérei (146, 148) iránt hatalmas kereslet támadt a megszállott tuningosok körében 2005 táján. Még a használtpiacon is felment az áruk, miután kiderült elképesztő tuningpotenciáljuk.
Többmagos forradalom: a Pentium D-től a Core 2 Quad-ig (2005-2008)
2005-re az AMD Athlon 64 X2 (kétmagos) processzorai átvették a vezetést a teljesítményversenyben, amit az Intel csak nehezen tudott ellensúlyozni. Ekkor jött egy furcsa, de a tuningosoknak kedves mellékszál: az Intel Pentium D széria. Ezek lényegében két összecsomagolt Pentium 4 magot tartalmaztak (Smithfield és később Presler kódnéven), és igencsak melegedtek, nem is voltak kimagaslóak alapórajelükön. A legolcsóbb modell, a Pentium D 805 (2,66 GHz, 533 MHz FSB) azonban "olcsó, de tuninggal aranyat ér" kategóriabajnokká vált. 2006-ban mindössze 130 dollárért dobták piacra, és többen 4 GHz fölött próbáltak rekordokat kipréselni belőle. Persze ehhez már komoly vízhűtés kellett, és a rendszer teljes fogyasztása 200 W fölé szaladt, de ez akkoriban szenzációszámba ment: egy olcsó kétmagos CPU, ami 4 GHz felett ketyeg. Reálisabb mindennapi tuninggal is elérhető volt a 3,6-3,8 GHz a Pentium D 805/820 modelleknél megfelelő alaplap (Intel 975X vagy olcsóbb 945P chipset tuning-BIOS-szal) és erős hűtés mellett. Így az Intel hívei is kaptak valamit, amivel dicsekedhettek az AMD rajongótáborának abban a korban, amikor egyébként az Athlon 64 X2-k voltak feljebb a ranglétrán.
2006 másik nagy fordulópontja az Intel számára a Core mikroarchitektúra bevezetése volt. A Core 2 Duo processzorcsalád (Conroe mag) megjelenésével a gyártó visszahódította a teljesítménykoronát, drasztikusan csökkentette a fogyasztást és hőtermelést, és ezzel együtt megkezdődött a tuning új aranykora.
A Core 2 architektúra nemcsak erős volt, de kiválóan is skálázódott, így szinte az összes modellje remekül tuningolható volt. 2006-2008 között gyakorlatilag mindenki megtalálhatta a kedvencét: az alsókategóriás, megnyirbált gyorsítótárú Pentium Dual-Core E2140/E2160 (1,6 és 1,8 GHz) páros simán elérte a 3 GHz-et (ami +1,2 GHz extra, döbbenetes, 75%-os többlet), miközben az áruk újonnan is csak 80-90 dollár körül tetőzött. A középkategóriában a Core 2 Duo E6300 (1,86 GHz) szerzett hírnevet magának: 4 GHz körüli tuninggal lazán felért a sokszorosába kerülő csúcsmodell E6700 (2,67 GHz) szintjére. A Core 2 Duo sorozat későbbi, 45 nm-es Wolfdale frissítésénél jött a legendás E8400 is - gyárilag 3,0 GHz-es kétmagos CPU, amelyet 4,0 GHz fölé szinte "kötelező" volt elvinni, annyira könnyen ment magától. Nem véletlen, hogy a korszak egyik meghatározó alaplapja az Intel P35/P45 chipset lett (hazánkban például a Gigabyte P35-DS3, ASUS P5K/P5Q sorozatok), amelyek jól bírták a magas FSB-t és a négymagos Core 2 Quad CPU-kat is.
A négymagos "csoda", amire mindenki emlékszik
2007-ben megérkeztek az első, tömegeknek szánt négymagos processzorok, a Core 2 Quad széria, élén a híres Q6600-zal. Kezdetben ez is drága volt (megjelenésekor 851 dolláros listaáron indult a felső kategóriában), de alig egy év alatt radikális árcsökkenésen ment át: 2010-re már 200 dollár alatt hozzá lehetett jutni, így a szűkebb pénztárcájú tuningosok számára is elérhetővé vált. A Q6600 (2,4 GHz alapórajelen) szorzózáras CPU volt 9x-es értéken, de 333 MHz-es FSB-vel már 3,0 GHz-en járt, amit szinte minden példány tudott kisebb feszültségemeléssel és megfelelő hűtéssel. A népszerű G0 steppingű verziók közül rengeteg futott 3,2-3,6 GHz közötti órajelen napi használatban is, ha jó alaplap (pl. P45 lapkakészlet) és egy masszív toronyhűtő támogatta a tuningot. Ezen teljesítményével a tuningolt Q6600 2011-ig versenyképes maradt sok újabb modellel szemben, és valódi közösségi legenda lett - sok "öreg motoros" nosztalgiával emlékszik vissza a Q6600-as gépére, amely hosszú évekig szolgált játékra és munkára egyaránt.
Az Intel négymagosai mellett azonban nem szabad elfeledkeznünk az AMD Phenom sorozatról sem. Az első generációs Phenom (2007) nem aratott osztatlan sikert - a Phenom I X4-ek órajele és architektúrája gyengébb volt a Core 2 Quadoknál -, de a Phenom II családdal (2009) az AMD ismét magára irányította a tuningosok figyelmét. Különösen a Black Edition modellek (mint a Phenom II X3 720 BE hárommagos, vagy a Phenom II X4 955 BE négymagos) váltak népszerűvé, mivel szorzózár-mentesen, roppant egyszerűen lehetett őket húzni. A 45 nm-es Phenom II-k általában 3,0 GHz körüli alapórajellel jöttek, és 3,7-4,0 GHz volt a tipikus tuning-végeredmény egy jó léghűtéssel.
Ennél is izgalmasabb a "magfeloldósdi" jelenség: az AMD bizonyos kétmagos Phenom II modelleknél (Callisto mag, pl. Phenom II X2 550 BE) és hárommagos modelleknél (Heka mag, pl. X3 720 BE) a gyártás során letiltott egy vagy két magot. Egyes szerencsés daraboknál azonban ezek a magok hibátlanok voltak - a megfelelő alaplappal (790GX/890GX lapkakészlet és SB710/SB750 déli híd, az ún. ACC funkcióval) ezeket a rejtett magokat újra aktiválni lehetett, így a felhasználó gyakorlatilag ingyen juthatott egy erősebb CPU-hoz. Ki ne emlékezne azokra a fórumbejegyzésekre, ahol örömmámorban úszva posztolták a tagok, hogy "X2 555 -> sikeresen unlockolva X4 B55-re, teljesen stabilan!"? Persze nem minden chip engedett feloldást, de a puszta lehetőség is közösségi lázat generált: nagyon sokan vadásztak ilyen processzort. Ez a nosztalgikus korszak jól példázza, hogy a tuning nemcsak a plusz teljesítményről szól, hanem a felfedezés izgalmáról is - arról az érzésről, hogy az ember kijátszhatja a gyártó korlátozásait.
Sandy Bridge és a modern tuningkorszak (2010-es évek)
2011-ben az Intel kiadta a 2. generációs Core sorozatot Sandy Bridge kódnéven (32 nm-en), és ezzel ismét nagyot fordult a tuningos világ. A processzoróriás úgy döntött, hogy a hosszú idő után új architektúrát hozó Sandy Bridge-nél szorosabbra húzza a gyeplőt: a korábbi Nehalem/Westmere (Core i7-900 és i5-700 sorozat) processzoroknál még volt némi lehetőség BCLK-emelésre, de a Sandy Bridge-nél a BCLK (alapórajel) megemelése gyakorlatilag ellehetetlenült a belső órajelek függetlenségének hiánya miatt. Cserébe viszont megjelentek a "K"-jelű modellek, amelyek gyári szorzózár-mentességet kínáltak a tuning iránt érdeklődőknek. Így született meg két új legenda: az Intel Core i5-2500K és a Core i7-2600K.
Ezek a processzorok nem csupán eleve kiemelkedő teljesítményt nyújtottak (az i7-2600K egy 3,4 GHz-es alapórajelű, 4 magos + HyperThreading CPU volt), de hihetetlen tuningpotenciállal bírtak. Szinte minden darab képes volt a 4,5 GHz körüli stabil működésre jó léghűtéssel is, sőt sok esetben ennél tovább is lehetett menni, ha valaki vízhűtésre vagy tuningos alaplapra váltott. Összehasonlításképp: a korábbi generációs i7-920 (Nehalem, 45 nm) tipikusan 2,66 GHz-ről kb. 3,8 GHz-ig volt húzható, míg a 2600K 3,4-ről 4,5 GHz-re - az utóbbi nemcsak relatív növekedésben (32% vs. 70% plusz), de abszolút értékben is nagy ugrás volt, ráadásul kevesebb hőtermeléssel.
Nem véletlen, hogy a Sandy Bridge i7-ek máig megállják a helyüket sok feladatban: egy évtizeddel később is képesek voltak 60 fps körüli tempót produkálni modern játékokban, ha megfelelő GPU-val párosították őket. A tuningnak köszönhetően a 2011-es 2600K 2021-ben is meglepően ütőképes volt 4,5 GHz-en - mindez egyébként arra is rávilágított, hogy az Intel az évek során meglehetősen lassú ütemben növelte a valós teljesítményt.
Belassuló Intel, feltörekvő AMD
A történet azonban itt sem áll meg. A Sandy Bridge korszak új legendákat adott a tuningosok kezébe, de közben egyre erősebben érződött az Intel lassulása és az AMD visszatérésének ígérete. A sorozat harmadik részében megnézzük, hogyan alakította át a piacot a Ryzen megjelenése, miként formálta át a tuning fogalmát a modern automatizált megoldások világa, és miért beszélhetünk ma már egészen más kihívásokról, mint két évtizeddel ezelőtt.
