A mostani száraz tavasz önmagában is elég lenne ahhoz, hogy komolyan vegyük az aszályt, de a magyarországi vízhelyzetben nem ez a legijesztőbb. A valódi gond az, hogy a talajok és a vízrendszerek már eleve súlyos hiánnyal fordultak rá az idei évre. A Válasz Online az Országos Vízügyi Főigazgatóság számításaira hivatkozva azt írja, hogy a 2021 óta felhalmozódott országos csapadékhiány 2026. április 30-ra elérte a 462 millimétert. Ez nagyjából annyit jelent, hogy öt év alatt körülbelül egyévnyi eső és hó hiányzik a rendszerből. Április különösen rosszul sikerült. A HungaroMet adatai szerint országos átlagban mindössze 4 milliméter csapadék hullott, miközben az ilyenkor megszokott mennyiség nagyjából 40 milliméter lenne. Több mérőállomáson egyáltalán nem mértek csapadékot, többek között Encsen, Püspökszilágyon, Jászapátiban, a Kékestetőn és Budapest egy részén sem. A meteorológiai szolgálat szerint ez volt az egyik legszárazabb április 1901 óta.
Ez azért különösen veszélyes, mert a tavasz normális esetben a talajok feltöltődésének időszaka. Most viszont az ország nagy részén már április végére olyan állapot alakult ki, amely inkább a nyári aszályokat idézi. A Válasz Online által idézett adatok szerint az Alföldön és a Tisza hazai vízgyűjtőjén még az országos átlagnál is rosszabb a helyzet, több térségben a halmozott csapadékhiány a 900 millimétert is meghaladja. Hódmezővásárhely környékén például 918 milliméteres hiányt jeleztek. A szárazság látványos jelei már most megjelentek. Budapesten újra előbukkant a Dunából az Ínség-szikla, amely hagyományosan az alacsony vízállás és az aszályos időszakok egyik jelképe. Ez önmagában sem jó hír, de tavasszal különösen aggasztó, hiszen a folyók vízszintje ilyenkor általában magasabb szokott lenni. Az elmúlt években viszont már többször előfordult, hogy az Ínség-szikla nem nyár végén vagy ősszel, hanem jóval korábban láthatóvá vált.
A mostani helyzetet nem lehet egyszerűen azzal elintézni, hogy majd néhány kiadósabb eső mindent megold. Az Alföld felső egy méteres talajrétegéből több helyen 100-120 milliméter nedvesség hiányzik, ezt pedig rövid idő alatt nagyon nehéz pótolni. Ha hirtelen érkezik nagyobb csapadék, annak jelentős része lefolyhat, különösen ott, ahol a táj vízmegtartó képessége gyenge, a patakokat és csatornákat pedig korábban éppen arra alakították át, hogy minél gyorsabban elvezessék a vizet. Éppen ezért válik egyre fontosabbá a vízmegtartás. A ceglédi Gerje-patak mentén dolgozó helyi vízőrző csapat példája azt mutatja, hogy kisebb beavatkozásokkal is lehet eredményt elérni: mederküszöbökkel lassították le a korábban túl mélyre vágott vízfolyást, így a víz nem azonnal távozott a területről, hanem részben visszatöltötte a környező réteket és a talajt. Ez azonban csak akkor hozhat országos léptékű változást, ha nem elszigetelt jó példák maradnak, hanem sok száz vagy sok ezer hasonló beavatkozás indul el.
A klímaváltozás nem azt jelenti, hogy minden egyes száraz hónapot önmagában közvetlenül hozzá lehet kötni, de a folyamat iránya egyértelmű. A hosszabb száraz időszakok gyakoribbá válhatnak, a tartósan fennálló légköri helyzetek pedig nagyobb területeken okozhatnak szélsőségeket. Idén nemcsak Magyarország, hanem az Alpoktól a Baltikumig húzódó térség nagy része szárazabb volt az átlagnál, miközben a mediterrán régió több helyen jóval több csapadékot kapott.
Magyarország tehát nem egyszerűen egy rossz tavaszon van túl, hanem egy több éve halmozódó vízhiány következő szakaszába lépett. Lehetnek még esős hetek, lehet egy-egy jobb év, ahogy 2023 is csapadékosabb volt, de a melegedő klíma, a növekvő párolgás és a bizonytalanabb csapadékeloszlás miatt a vízmegtartás már nem természetvédelmi melléktéma, hanem alapvető alkalmazkodási feladat. Ha a lehulló vizet továbbra is minél gyorsabban elvezetjük, akkor a következő aszály nem akkor kezdődik majd, amikor nem esik az eső, hanem jóval korábban: akkor, amikor hagytuk elfolyni azt, ami még megmenthette volna a tájat.
