Nagyjából 20-25 évvel ezelőtt még a papíralapú ingyenes szórólapok és újságok számítottak a számítástechnikai kiskereskedések fő hirdetési felületének. Ekkor bevett szokás volt, hogy a PC-építők alaposan átböngészték a kínálatot, bekarikázták a keresett komponenst annál a hirdetésnél, ahol akárcsak 100 forinttal is olcsóbb volt az adott eszköz, majd átutazták a várost - és ezt tették minden komponens esetében.
A végén pár ezer forintot lehetett fogni, ami sokak számára már megfelelő siker volt, de voltak olyanok, akik ennél nagyobbat akartak spórolni. Erre a keresletre is hamar megszületett a kínálat, és megjelentek a névtelen, vagyis noname, kétes minőségű és a végletekig minimalista komponensek. 1500 forintos tápegység, mindenmentes alaplap, OEM CPU, lebutított hűtések és még sorolhatnánk. A helyzet az, hogy míg az első "spórolós verzió" a minőséget nem igazán érintette, ráadásul ma is űzhető online, addig az utóbbi PC-építési praktika mind a mai napig létezik és keseríti meg sok-sok spórolni kényszerülő felhasználó életét.
Cikkünkben a legkirívóbb példákat mutatjuk meg arra, hogy hol nem, hogy nem szabad, egyenesen tilos spórolni, máskülönben megbízhatatlan, instabil PC-d lesz, ahol az adatvesztés is mindennapos társad lehet. Persze, egészen biztosan léteznek ezt cáfoló, egyedi esetek, de tekintélyes tapasztalattal a hátunk mögött állíthatjuk, hogy a cikkben felsorolt elrettentő példákkal mi magunk is többször, személyesen találkoztunk.
A "csak elég jó" processzorok
Nem is kell a csúcskategóriát vizsgálni, elég, ha a középkategóriás processzorok világára pillantunk rá: nem ritka a 8-12 mag, a big.LITTLE aszimmetrikus mageloszlás, helyenként még az SMT, a HyperThreading-technológia is beköszön, ahol egy-egy mag egyszerre több programszálon is képes dolgozni. Mindezeket nem saját maguk szórakoztatására dolgozták ki a CPU-gyártók, a szoftverfejlesztők előszeretettel párhuzamosítják az utasításvégrehajtást, és egyszerre sok-sok programszálat küldenek a CPU-ra. A modern operációs rendszerek is ezen a területen fejlődtek talán legnagyobbat, ezért hát nem is lehet rosszabb döntés annál, mintsem egy kétmagos, 2 programszálat fogadó processzort választani. Azt hihetnéd, hogy 2025-ben már művésznek kell lenni ahhoz, hogy ilyet találj, pedig sajnos még a szaküzletekben is tartanak ilyen központi egységeket. Sajnos azzal sem vagy kint a vízből, ha olyan duplamagos CPU-t választasz, ami virtuálisan legalább 4-nek mutatja magát (HTT), a gyorsulás nem lesz látványos.
A PCW tanácsa: Ne spórolj túl nagyot a processzoron: a kétmagos helyett válassz minimum négymagos modellt, mint például az AMD Ryzen 5 5500, vagy az Intel Core i3-12100F, ezek mind a mai napig jó átlagteljesítményt nyújtanak, és hidd el, már egy szimpla számlázó/készletezőprogram, esetleg irodai csomag futtatása során érezni fogod az óriási különbséget.
Egy RAM-modulnál nem kell több
Mind a mai napig hangos tábora van azon felhasználóknak, akik esküsznek, hogy pár százaléknyi gyorsulásért cserébe nem érdemes rendszermemória esetén modulpárokban gondolkodni. Különben is, ha csak 1 modult veszel, legalább egy foglalat még szabadon marad, és gyakran az egy modulban vásárolt kapacitás 1-2 ezer forinttal olcsóbb, mintha két modulból tennéd azt össze.
A helyzet azonban nem ilyen fényes, amennyiben modern PC-t építesz. A processzoroknak és a videókártyáknak is kritikusan fontos a rendszermemória sávszélessége, ami egymodulos kiépítés esetén megfeleződik. Ez akár normál használat során is tetten érhető lehet, de ha mondjuk kép- és videószerkesztést indítasz, esetleg játszani szeretnéd, fájdalmasan szűk keresztmetszetté válik a RAM-spórolásod.
A PCW tanácsa: Kettő helyett egy modulra szavazni meggondolatlanság (még akkor is, ha csak 2 DIMM-foglalat van az alaplapodon), a megfelezett RAM-sávszélesség az egész gépedet lefojtja. Új gép esetén a minimum a 16 GB kapacitás (2x8 GB elosztásban), ha viszont játszani szeretnél és/vagy komolyabb szerkesztő programokat is futtatnál, 32 GB-ot célozz meg, legyen szó akár DDR4, akár DDR5 típusú modulokról. A hűtésről és a sebességről már megoszlanak a vélemények, ha nincs nagy felára a hűtőbordának, érdemes azt választani, sebességben pedig minimum a processzor által támogatott leggyorsabb szabványt részesíteni előnyben.
Meztelen alaplapok
Az nem titok, hogy évek óta a legnépszerűbb, legnagyobb számban értékesített alaplapok mind egy szálig micro-ATX formátumúak. A mai modern PC-kbe már nem szükséges olyan sok kiegészítő kártyahely, a VRM, a hűtés, az M.2 foglalatok és egyéb csatlakozók bőven elférnek egy mATX lapon. A kisebb méret tehát nem megy a funkcionalitás rovására, a sebesség is azonos a normál ATX méretű modellekével, ráadásul az mATX lapok pár ezer forinttal olcsóbbak is.
Túltolni azonban tilos az alaplapi spórolást. Intő jel a mindössze 2 DIMM-foglalat a RAM-ok számára, a teljesen hiányzó VRM-hűtés, az egyetlen M.2 foglalat (hűtés nélkül), és a szokásosnál kevesebb USB port. Az ilyen alaplapok általában a legpuritánabb chipkészletre épülnek (például Intel H510/H610, AMD A520/A620, amelyeket fájdalmasan megnyirbált a gyártójuk. Itt gyakori a régebbi PCIe szabvány használata, a csatornánként csak 1 DIMM-foglalat, a kevesebb és lassabb USB-port és a kevesebb szolgáltatás. Ezek mindegyike nagyon fájhat még akkor is, ha kezdetben belépőszintű gépet tervezel építeni. Elég, ha csak 2-3 év múlva VGA-kártyát vagy gyorsabb NVMe SSD-t építenél be az integrált GPU és régebbi SSD helyett: ha a PCIe sávszélesség a fele, és mondjuk nincs is elegendő PCIe kapcsolat, akkor a bővítés nem fogja meghozni a kívánt eredményt, és a végén kénytelen leszel alaplapot is cserélni.
A gyenge, hűtetlen VRM is sok fejfájást okozhat: a rosszabb tápellátás és melegedés miatt hamar throttlingolhat egy egyszerűbb CPU is, így géped egyszerűen lassabb lesz, mint amire papíron képes lenne.
A PCW tanácsa: Chipkészletben a középkategóriából válassz (Intel B760, AMD B650/E), és a legfontosabbakhoz ragaszkodj: hűtött, robusztus VRM-áramkör, lehetőleg PCIe 5.0 elegendő PCIe-vonallal, gyors USB-szabvány, kellő számú port. Nem érdemes azonban túlzásokba sem esni: hogy mire nem érdemes kifizetni a prémium felárat, azt ebben a cikkünkben szedtük össze.
Minden SSD egyforma
A titkos összetevő, a mágia, a legnagyobb ajándék, turbó minden PC-nek - az SSD-k jöttek és meghódították a számítógépek világát (azóta sok más területet is). A NAND flash memória szinte minden tekintetben jobb adattároló egy PC-ben, mint a hagyományos merevlemezek: sokkal gyorsabb, elhanyagolható az elérési idő, a rázkódásra érzéketlen a tároló, kevesebbet fogyaszt, néma csendben dolgozik és még könnyebb is.
Persze a kapacitás sokkal kisebb, ezért főleg spórolós gépeknél a tárhely is szűkösebb. Ez még nem is lenne olyan nagy gond, szépen ki lehet számolni, hogy a büdzsébe mekkora SSD fér bele. A gond ott kezdődik, ha valaki csak a kapacitást nézi, utána azt a modellt választja, amelyik a legolcsóbban kínálja ezt a tárhelyet - vagyis csak a forint/Gigabyte mutatóra összpontosít.
Merthogy a Solid State Drive-nak rengeteg változata van, és bizony óriási különbségeket tapasztalhatsz a valós használat során is. Például ha SATA-n csatlakozó modellt veszel, 500 MB/s fölé nem nagyon fog kúszni a szekvenciális írás/olvasás sem, ráadásul az IOPS (másodpercenkénti I/O műveletek száma) is alacsony marad. Ha odafigyelsz arra, hogy ne csupán M.2, hanem NVMe, vagyis PCIe-n csatlakozó tárolód legyen, még mindig választhatsz rosszul. Például ha raktársöprésbe futva PCIe 3.0-s, x2-es modellre adsz ki pénzt, vagy elavult NAND flash chipeket és vezérlőt tartalmazó SSD-t vásárolsz. A sebesség ezen esetekben töredéke lesz a mai, modern tárolókkal elérhető sebességnek, ami valós használat során is érezhető lesz.
A PCW tanácsa: A PCIe 5.0 meghajtók még tekintélyes felárral kaphatók, ezért inkább a PCIe 4.0 x4-es kínálatból válasszál. A megbízható, ismert gyártó által ígért sebességszintek legyenek 5 GB/s felett, a 7 GB/s sem jár nagy felárral. A 128, de még a 256 GB-os modelleket is kerüld, nem csupán a tárhely lesz szűkös, az írási tempó és az IOPS is alacsonyabb lesz az elérhető maximálisnál. Az ideális választás a minimum 1 TB-os modell, szerencsére ezekért sem kérnek ma már olyan sokat. És ha már új SSD, vizsgáld meg, milyen PC-be szereled. Ha az alaplap biztosít M.2 hűtőbordát, akkor a "csupasz" kivitel is megteszi, ha notebookba építed be, érdemes legalább hőeloszlató fémlappal választani (a legtöbb, neves gyártótól származó SSD-n található ilyen), ha viszont normál PC-be szánod, az SSD-hűtéséről gondoskodj. Egy ilyen hűtőborda nem kerül többe 2-3 ezer forintnál, cserébe az adattárolód mindig csúcssebességen fog dolgozni.
A PC-ház, amin nagyot lehet fogni
Számtalan olyan PC-t láttunk már, ami szó szerint asztali számítógép volt: az alaplap dobozára felcsapott alaplap, benne minden komponens, kábelek mindenhol, mellette a tápegység és készen is a gép. Ez egy nem éppen ideális konfiguráció, pláne nem hosszútávú használatra, és ezt sokan be is látják idővel (például hűtés, porosodás, zaj stb.). Ilyenkor jön az árlisták böngészése, ahol ár szerint növekvő sorrendbe teszik a PC-s házakat, majd a legolcsóbbat megveszik. Az ilyen számítógépházakat legrosszabb ellenségünknek sem kívánjuk.
A stabilnak egyáltalában nem mondható szerkezetben már gyárilag legalább 3-4 csavarmenet hibás, vagyis át van szakadva, a belső élek sorjásak és könnyedén megvágják a kezedet, az elrendezés mérföldekre van az optimálistól, az alaplapi tartólemez mögött még a vékony kábeleknek sincsen hely, nincsenek porszűrők, egykamrás a felépítés és még hosszan sorolhatnánk. A fém oldallapok papírvékonyságúak, az illesztések pontatlanok, és ha véletlenül ventilátort is adnak hozzá, az egészen biztosan zajos és csapnivaló paraméterekkel rendelkezik.
A PCW tanácsa: Léteznek irreálisan drága, prémium PC-házak, amiket természetesen nem az átlag asztali PC-khez szánnak gyártóik. Ugyanakkor már elérhető áron, 10-20 ezer forint között is találhatsz jó elrendezésű és méretezésű, elfogadható minőségű alapanyagokból készült modellt, amiben ott a porszűrő és a kétkamrás kiépítés előnyeit is kihasználhatod. Ha tényleg nagyon meg kell fogni a kiadásokat, a használt házak piacán is érdemes körülnézni - sokszor karcmentes, középkategóriás példányokat lehet töredékáron találni.
1000 wattos tápegység 10 ezerért - mi baj lehet?
Az egyik legunalmasabb komponens egy PC-ben a tápegység - mindössze egy zárt kocka, semmi több. Ennél még egy RGB-s házhűtő ventilátor is izgalmasabb sokak szerint, pedig a rosszul megválasztott tápegység hatalmas gondokat okozhat. Miután több gyártó is sorban áll, hogy kiszolgálja a tápegységre költeni nem vágyó felhasználókat, óvatosnak kell lenni. Ha csupán a teljesítménymutatót nézed, csodálkozva nézheted, hogy ugyan miért ad valaki 25-30 ezer forintot egy 600-700 wattos modellért, amikor 10 ezer forint magasságában már 800 wattos példányt is lehet szerezni. Nos, ha utóbbit választod, hamar megtanulhatod, miért nem érdemes spórolni a tápegységen.
A PCW tanácsa: Nem bölcs dolog, ha túlzottan spórolni szeretnél a tápegységen és csak azt nézed, hogy minél olcsóbban minél nagyobb teljesítményt szerezhess. Az sem okos döntés, ha túlméretezett modellt választasz, ugyanis egy PC-s tápegység akkor működik a leghatékonyabban, ha maximális teljesítményének nagyjából 50-70%-án dolgozik. A hatékonyság nagyon fontos mutató, ha ezt nem tünteti fel a gyártó, máris húzd le azt a bevásárló listádról. A 80 Plus és a Cybenetics jelölések megbízhatók és sok fontos információt elárulnak (erről bővebben ebben a cikkünkben olvashatsz). Szintén érdemes a támogatott ATX szabvány verziószámát ellenőrizni, ez jelenleg az ATX 3.1-nél tart.
A minőségi belső felépítés mellett az sem mindegy, hogy milyen hűtése van a tápegységnek: ideálisan a félpasszív megoldásokat érdemes előnyben részesíteni. Ha letisztult, rendezett belsejű házat szeretnél, akkor a moduláris, vagy félmoduláris modellek közül válasszál. Ha ügyesen, a jövőbeli bővítésekre is gondolva választod meg minőségi, megbízható tápegységedet, az akár hosszú évekig, 3-4 PC-átépítésen keresztül is kitart majd melletted.
Grafikus kártya, csak hogy kép legyen
A végére hagytuk az egyik legköltségesebb komponens kiválasztását. A VGA-kártya nagyon drága mulatság, ezért a felhasználók mindenféle trükköt hajlandók bevetni, hogy párezer forinttal kevesebbet kelljen fizetni értük. Az egyik megoldás, hogy megnézik, az adott szaküzletben jelenleg mi a legolcsóbb modell, majd ezt választják. Azzal nem is törődnek, hogy melyik generációba tartozik a kártya, milyen kivitelű és hogy ki a gyártója. A másik rossz döntés, amikor abban bízik, hogy ha egy adott GPU-ra építve nagy szórások nem lehetnek, ezért a legolcsóbb, névtelen gyártótól származó ajánlatra csapnak le.
A PCW tanácsa: A VGA kártya választás nem csupán a GPU-típusáról és a VRAM mennyiségéről szól. Ha meghatároztad, hogy mennyi pénzed van erre a komponensre, érdemes teszteket olvasnod arról, hogy az adott árhatárba milyen modellek férnek bele. Manapság már csak nagyon belépőszintű kártya esetében szabad megelégedni a 8 GB VRAM-mal, a 12 vagy még inkább a 16 GB az ideális. Ez olyannyira fontos, hogy megéri a felárat, főleg akkor, ha nem csupán 1-1,5 évre vásárolsz kártyát.
Szintén kritikusan fontos a hűtés. Nem elég, hogy vagány a külseje, a hatékonyság sem elhanyagolható. Ha ugyanis a legolcsóbb modellt választod az adott VGA-ból, vélhetően a gyártó spórolt a hűtésen, vagyis terhelés (értsd: játék) során a GPU nem tud majd teljes boost órajelen üzemelni, mert azonnal túlmelegszik és leszabályozza magát.
Ha ezen sarokpontokhoz ragaszkodva csak számodra túlságosan drága grafikus kártyákkal találkozol, érdemes rápillantanod a használt VGA kártyák piacára is. Itt ki lehet fogni barátságosan árazott, akár modern, vagy maximum egy generációval régebbi GPU-ra épített modellt tökéletes állapotban, garanciával. Utóbbira érdemes odafigyelni, továbbá vásárlás előtt lehetőleg kipróbálni a kiszemelt példányt.
