Egy nemzetközi kutatócsoport megfejtette a 19. századi űridőjárás egyik régi rejtélyét, így kiderült, hogy az a híres eset, amikor egy geomágneses vihar miatt 16 percet késett egy vonat az angliai Exeterben, nem 1841-ben, hanem minden jel szerint 1848-ban történt. A kutatók szerint az eseményt évtizedekkel később leíró Nature-cikkben egyszerűen elírták az évszámot. A történet azért érdekes, mert ha az 1841-es dátum helyes lett volna, ez számított volna a legkorábbi ismert esetnek, amikor az űridőjárás közvetlenül megzavart egy ember által épített technológiai rendszert. Az 1871-ben megjelent, névtelen Nature-beszámoló szerint 1841. október 18-án olyan erős mágneses zavar alakult ki, hogy a South Devon Railway távírórendszerén nem tudták megállapítani, szabad-e a pálya Exeter és Starcross között. Emiatt a 22:05-kor induló gyorsvonatot 16 percig visszatartották.
Csakhogy a történettel volt egy alapvető probléma. A kutatók történelmi dokumentumok átvizsgálásakor megállapították, hogy az Exeter és Starcross közötti vasútvonal 1841-ben még nem is létezett.
A South Devon Railway megépítését csak 1844-ben hagyta jóvá a brit parlament, az első érintett szakaszt pedig 1846. május 30-án nyitották meg. Az eredeti beszámoló tehát ebben a formában biztosan nem lehetett igaz. James Wild, a Lancaster University kutatója és kollégái ezután korabeli vasúti menetrendeket, újságokat és geomágneses méréseket kezdtek összevetni. Kiderült, hogy a Nature-beszámolóban említett 22:05-ös exeteri vonat valóban létezett 1848 márciusa és 1849 júliusa között. Ennél is fontosabb, hogy 1848. október 18-án - vagyis pontosan ugyanazon a napon és hónapban, csak hét évvel később - Greenwichben rendkívül erős geomágneses zavart rögzítettek.
A korabeli magnetogramokon 1848. október 18-án este nagyjából 21:20-tól komoly eltérések láthatók a Föld mágneses terében. A vízszintes mágneses térerősség változása körülbelül 310 nanotesla volt, a mágneses deklináció pedig mintegy 1,3 fokot változott 22 perc alatt. A kutatók szerint ez bőven elegendő lehetett ahhoz, hogy dél-Angliában indukált elektromos áramokat keltsen a hosszú távíróvezetékekben, és ezzel megzavarja a vasúti jelzőrendszert.
Az 1848-as dátumot más korabeli megfigyelések is valószínűbbé teszik. Újságok több napon át tartó rendellenes űridőjárásról számoltak be, Temple Chevallier brit csillagász pedig október 19-én napfoltokat figyelt meg. Ezzel szemben 1841. október 18-ról Angliából sem komoly mágneses zavarra, sem látványos sarki fényre nincs megfelelő bizonyíték.
A kutatók az 1871-es Nature-cikk valószínű szerzőjére is találtak egy nyomot. A kiadó eredeti példányában egy kézzel írt "N. J. Holmes" megjegyzés szerepel, ami szerintük nagy valószínűséggel Nathaniel John Holmes villamosmérnökre utal. Holmes tengeralatti távírókábelek telepítésével foglalkozott, érdeklődött a naptevékenység iránt, és kapcsolatban állhatott a Nature alapító szerkesztőjével, Norman Lockyerrel. A kutatók ugyanakkor nem találták meg azt az eredeti forrást, amelyből Holmes a vasúti történetet átvette, így azt sem lehet teljes bizonyossággal megmondani, hogyan került bele az 1841-es évszám.
A helyesbítés egy másik történelmi elsőségre is fényt derített. Ha az exeteri eset valóban 1848-ban történt, akkor a jelenleg ismert legkorábbi dokumentált példa arra, hogy az űridőjárás megzavart egy technológiai rendszert, 1847. március 19-ről származik. Ekkor a Midland Railway távíróberendezéseiben jelentek meg spontán elektromos áramok, miközben a Brit-szigetek felett erős sarki fényt figyeltek meg.
Mindez jóval az 1859-es Carrington-esemény előtt történt, amely továbbra is a tudományos korszak egyik legerősebb ismert geomágneses vihara. A kutatók szerint a 19. századi esetek azért fontosak ma is, mert megmutatják, hogy a naptevékenység gyakorlatilag az elektromos infrastruktúra megszületése óta képes problémákat okozni. Egy hasonlóan erős vihar ma már nem néhány távíróvonalat veszélyeztetne, hanem elektromos hálózatokat, műholdakat, navigációs és kommunikációs rendszereket is.
