Az elmúlt másfél évtized a processzortuning világában legalább annyira szólt a kitartásról és a kreativitásról, mint a nyers teljesítményről. Voltak korszakok, amikor a szilícium bőséges tartalékokat rejtegetett, és elég volt néhány BIOS-beállítás vagy egy darab cellux ahhoz, hogy új sebességrekord szülessen. Máskor viszont a gyártói kompromisszumok miatt a tuningos közösségnek kellett megtalálnia a kerülőutakat - a delideléstől a speciális VRM-mel szerelt alaplapokig.
A legendás FX-8350-hez köthető kísérletező kedv, a Haswell delidőrülete, a Skylake újjászületést jelentő BCLK-szabadsága, majd a Ryzen megdöbbentően gyors felemelkedése mind jól mutatják: a teljesítményvadászat története nem egyetlen gyártó vagy architektúra sikertörténete, hanem egy folyamatos versenyé, ahol generációról generációra új eszközök, új kihívások és új legendák születnek.
Ebben a részben azokat a processzorokat idézzük fel, amelyek nemcsak számokban, hanem élményekben is meghatározták a modern tuningkorszakot. Emellett megmutatjuk, hogyan kezdte átformálni a közösséget az a pillanat, amikor a gondos kézi finomhangolás helyét szép lassan átvették az egyre okosabb, automatizált algoritmusok.
Nyolc mag, végtelen ambíció
Volt idő, amikor az AMD egyetlen üzenettel próbált visszatérni a nagyok játékába: több mag, elérhető áron. Az akkori generáció egyik legemlékezetesebb tagja, az FX-8350 a Piledriver architektúrára épült, és 4,0 GHz-es alapórajellel, valamint 4,2 GHz-es Turbo Boost-tal érkezett. A Black Edition verziókhoz hasonlóan teljesen feloldott szorzóval rendelkezett, ami megadta a kellő szabadságot a túlhajtás során.
Jó, ha tudod, hogy az FX-8350 valóban nyolc magot tartalmazott, ám az AMD Piledriver moduláris dizájnjában minden modul két integer magot és egy megosztott lebegőpontos egységet foglalt magában. Ez azt jelentette, hogy bizonyos számítási feladatok alatt az erőforrás-megosztás lassabb működést eredményezett, mint egy hagyományos nyolcmagos felépítés esetén. Ennek ellenére a legtöbb FX-8350 4,5-4,8 GHz-ig jutott el elfogadható feszültséggel és hűtéssel, és nem igazán érezhetted, hogy csak félig-meddig húznak a tranzisztorparipák.
A 125 wattos TDP ellenére a processzor magasabb órajeleken jelentős energiafogyasztóvá vált, ezért erős VRM-mel rendelkező alaplapra (jellemzően 990FX chipkészletre) és megfelelő hűtésre volt szükség. Az extrém tuningosok 5,0-5,2 GHz körüli órajeleket értek el a chippel, bár ez már komoly hűtési megoldásokat és 1,5 V környékére beállított feszültséget igényelt. Az FX-8350 kihívásai között szerepelt, hogy a Piledriver architektúra FSB-alapú tuningnál instabillá válhatott, ezért a legtöbben inkább a szorzó módosítására támaszkodtak.
A modell azonban így is népszerűvé vált, hiszen viszonylag olcsón kínált nyolc magot a többfeladatos terhelésekhez, és a tuningközösség kedvelte a kihívást, amelyet az ilyen magas magszámú processzor stabil, magas órajelen történő működtetése jelentett. A 990FX lapkakészletre épülő alaplapok ráadásul különleges BIOS-lehetőségeket kínáltak az extrém tuninghoz, beleértve az FSB- és a HyperTransport-sebesség finomhangolását. Már csak azt kellett megemészteni, hogy erős tuningra a CPU akár plusz 100 Wattnyi fogyasztással (és hőtermeléssel) reagált.
Pasztaproblémák és egy ördögi próbálkozás
Míg az AMD az ésszerű árú magszám-növelésre építve próbált feltámadni, addig az Intel egy sokáig magabiztosnak hitt döntésével akaratlanul is új korszakot nyitott a tuningosok életében: a delidelés korszakát. A Haswell architektúra kezdetben nem volt túl szerencsés termikus szempontból, de a mérnökök viszonylag gyorsan reagáltak, és bedobták válaszul a Devil's Canyont. A Core i7-4790K 4,0 GHz-es alapórajellel érkezett: ez volt az első Intel CPU, amely gyárilag elérte ezt a frekvenciahatárt.
De ne szaladjunk ennyire előre, nézzük, mi volt a probléma. A gyártó Haswell processzoraival kapcsolatban kezdetben jelentős termikus anomáliákat tapasztaltak a tuningosok. Ennek oka az volt, hogy a mérnökök az Ivy Bridge (3. generációs Core) után az IHS-hez (Integrated Heat Spreader) szimpla termikus pasztát használtak az előzőleg alkalmazott forrasztás helyett. Ez a technológiai váltás azt eredményezte, hogy a Core i7-4770K a 4,3-4,5 GHz közötti órajeleken 90-100 °C fölé melegedett hagyományos vízhűtéssel is, ami jelentősen megnehezítette a rekordok megdöntését. Sokan az ún. delidet (az IHS eltávolítását) választották, és folyékony fémet alkalmaztak a kívánt hőmérsékleti javulás érdekében: a módosítás 15-20, sőt akár 27-30 °C-os csökkenést is eredményezhetett. Az eljárás azonban garantáltan a jótállás elvesztésével járt.
Óriási tragédiáról azért nem volt szó: a 4770K és 4670K modellek 4,4-4,7 GHz körüli órajeleket értek el megfelelő hűtéssel. A Devil's Canyon változatok - i5-4690K és i7-4790K - javított TIM-mel (az Intel NGPTIM-nek nevezte ezt) érkeztek, így 4,7-5,0 GHz is elérhető volt komolyabb léghűtéssel vagy AIO folyadékhűtéssel. Bár az NGPTIM javulást jelentett az előző generációhoz képest, még mindig nem érte el a régebbi, forrasztott megoldás hatékonyságát.
Érdekesség, hogy a Hyper-Threading megléte erősen befolyásolta a tuning-képességeket: az i7-4770K és i5-4670K közötti fő különbség e szálkezelési metódus volt. Túlhajtási szempontból ez azt jelentette, hogy az i5 általában alacsonyabb feszültség mellett érte el ugyanazokat az órajeleket, mivel a Hyper-Threading több teljesítményfelvétellel és hőtermeléssel járt. Nem véletlen, hogy a megszállott pontszámvadászok ezt a funkciót gyakran kikapcsolták.
Ami az alaplapi támogatást illeti, a tuningos kiadások piaca egyre csak bővült. A ROG Maximus VI Formula és más csúcsmodellek nem meglepő módon speciális BIOS-lehetőségeket és kifinomult feszültségszabályozást kínáltak, amikkel valamivel könnyebbé vált a 4,8-5,0 GHz-es tartomány elérése. A Devil's Canyon processzorokhoz más nem is jöhetett szóba: ez a platform arra született, hogy minden eleme a maximumra csavarva járjon.
Fontos mérföldkő az Intel történetében
A Haswell forrasztás-paszta vitája és az arra adott válasz után sokan úgy gondolták, hogy az Intel, ha nagyon kell, akkor reagál, egyébként a K-sorozatú modellek értékesítése a fő cél. A tuningos közösség számára azonban a Skylake érkezése igazi megváltás volt - végre egy platform, amely nem korlátozott, hanem szabad kezet adott a finomhangolásnak. Az új architektúra visszahozta a teljes BCLK-hangolást, ami örömkönnyeket csalt az "old-school" tuningosok szemébe. A sorozat egyik sztárja, a Core i7 6700K, 4,0 GHz-es alapórajellel és 4,2 GHz-es turbóval rendelkezett, és nagyon is jó alapokat kínált a túlhajtáshoz.
A 14 nm-es gyártástechnológia és a javított termikus megoldások lehetővé tették, hogy a 6700K léghűtéssel elérje a 4,6-4,8 GHz-et, míg a kisebbik Core i5 6600K is hasonló skálázhatóságot mutatott, gond nélkül hozva a 4,5-4,6 GHz-es tartományt. Az extrém túlhajtásra specializálódott felhasználók folyékony nitrogénnel (LN2) hűtve akár 6,33 GHz-ig is eljutottak az i5 6600K-val, az i7 6700K esetében pedig kb. 6,5 GHz volt a végállomás - igaz, ehhez 2 V feletti feszültségre volt szükség.
A Skylake-kel mutatkozott be a DDR4 támogatása, aminek köszönhetően a RAM-órajelvadászat is új szintre lépett, ráadásul a BCLK-tuning visszatérése egészen aprólékos finomhangolást tett lehetővé. Egy másik fontos fejlesztésként jellemezhető, hogy a mérnökök teljesen elszeparálták egymástól a processzor órajelének alapjául szolgáló BCLK-t és a PCI Express frekvenciáját. Ez azt jelentette, hogy immár szabadon lehetett variálni a BCLK-t anélkül, hogy a PCIe sín működésében zavarok keletkeztek volna.
Amennyi szabadkezet adtak a processzoroknál, azt továbbra is elvették az alaplapok esetében; vagyis folytatták a jól ismert kereskedelmi gyakorlatot: ha több teljesítmény kell, akkor ahhoz drágább fejlesztést kell vásárolnod. A Z170 lapkakészlet egyébként kiváló overclocking-platformnak bizonyult: speciális BIOS-funkciókkal, valamint dedikált tuning-gombokat és jumpereket tartalmazó alaplapokkal, ahogy azt a közösség elvárja. Ekkortájt az ASRock Z170 OC Formula és az ASUS ROG Maximus VIII Hero kiemelt figyelmet kaptak az extrém overclocking-közösségben - az utóbbit a megszokott ROG-recept szerint kifejezetten LN2-es extrém hűtésre is optimalizálták.
És akkor az AMD visszatért
A hosszú csend után a Ryzen megjelenése nem egyszerű termékbejelentés volt, hanem egy új korszak kezdete, amely néhány hónap alatt visszahozta az AMD-t a verseny élvonalába. A széria 2017-es megjelenése fordulópontot jelentett nemcsak a gyártó, hanem az egész iparág számára.
Igazi középkategóriás fenevadként érkezett meg hat maggal és tizenkét szállal, 3,2 GHz-es alapórajellel a Ryzen 5 1600, és a legtöbb példány viszonylag könnyedén tuningolható volt 3,7-3,9 GHz-ig. A csúcsmodellek harcára is felkészültek az új generációban, a Ryzen 7 1700 nyolc maggal és tizenhat szállal, 3,0 GHz-es alapórajellel indult, de ez is könnyen túlhajtható volt 3,7-3,9 GHz-ig, sőt, a legjobb példányok a 4,0 GHz-et is elérték.
A Zen architektúra előnye az alacsony fogyasztás és a kiváló többmagos teljesítmény volt, amelyet az overclocking-közösség kitörő lelkesedéssel fogadott. A kereslet felfutása miatt gyártási manőverek miatt ráadásul olyan, már-már megdöbbentően jó vételek is piacra kerültek, mint az 1600 "AF" változat. Ez lényegében egy újracímkézett, 12 nm-es Ryzen 5 2600 volt, Zen+ architektúrára és 12 nm-es gyártástechnológiára építve, a második generációs testvérmodellhez képest picit alacsonyabb órajelekkel. Árban is kedvezőbb volt, ezért nem csoda, hogy különösen népszerű lett, mivel a tapasztalatok szerint még jobb tuning-potenciállal rendelkezett. Az R5 1600 AF az egyik legjobb ár-teljesítmény arányt kínálta, és így az egyik legelterjedtebb processzorrá vált a tuningos PC-k világában. Tipikus belépési pont volt a kezdők számára, akik még csak ekkor ismerkedtek meg a túlhajtás szépségeivel.
Az AMD iránti rajongás kialakulásához azonban nemcsak jó processzorok, hanem időtálló platform is kellett. Ebben pedig egy ideje nagyon jók: az AM4 platform a PC-s világban nagyon ritka, hosszú távú támogatást élvez jelenleg is. Akár 3-4 generációval előre is tervezhettél, és végig mehettél a teljes Zen-megújuláson. Mi ez, ha nem a tuningos kánaán?
Elkényelmesedve, de még mindig a trónon
A Ryzen lendülete mellett természetesen az Intel sem engedhette meg magának, hogy hatra dőljön - a 8. generációs Coffee Lake azonban inkább a "még egy fokkal több erő" filozófiáját követte, mintsem a radikális újítást. Ez a generáció a Core i7 8700K-val hozott először hat magot a gyártó mainstream életébe, és egyébként egész jó lett a végeredmény. A 3,7 GHz-es alapórajellel és 4,7 GHz-es turbóval rendelkező lapka jó hűtéssel 4,8-5,0 GHz-ig skálázódott.
Következő lépcsőfokként az architektúra felfrissítéseként futott be nyolc maggal, tizenhat szállal és 5 GHz-es turbó órajellel az i9 9900K - és egyúttal visszatért a forrasztott TIM hőátadó anyag is a fémsapka alá. Az új anyag jelentősen javította a termikus teljesítményt az előző generáció pasztájához képest, akár 15-20 °C-os hőmérsékletcsökkenést is biztosítva az i7 8700K-hoz viszonyítva.
A lapka ennek köszönhetően léghűtéssel is könnyedén elérte az 5,0-5,1 GHz-et minden magon, a legjobb példányok vízhűtéssel pedig akár 5,2-5,3 GHz-ig is eljutottak. A 9900K különösen népszerű volt a játékosok körében, mivel a magas órajel és a nyolc mag kombinációja ideális volt játékhoz és streaminghez is. A magszám növelése iránti igény aztán nagyon furcsa helyzetet teremtett az Intelnél, de most inkább nézzük, mi történt a versenytárs háza táján.
Tranzisztorról tranzisztorra növekedő teljesítmény
Amikor már úgy tűnt, hogy az órajelverseny és a magszámháború újabb holtpontra fut, a Zen 2 megmutatta: a jövő nemcsak több magról, hanem okosabb architektúráról és energiahatékony skálázásról is szól. A Zen 2 architektúra 7 nm-es gyártástechnológiával érkezett, és jelentős IPC-javulást hozott, amilyenre az Intel Sandy Bridge óta nem volt példa.
A csúcsmodellek természetesen vitték a hírét az újításoknak, de a közönség megint csak egy középkategóriás modellért rajongott igazán. Igaz, a tuning szabadságát ezúttal a gyártó másképp értelmezte. A Ryzen 5 3600 3,6 GHz-es alapórajellel és 4,2 GHz-es turbóval rendelkezett, manuális tuning esetén a legtöbb elérte a 4,2-4,3 GHz-et, a jobb chipek 4,4 GHz-ig is felkúsztak Allcore beállítás mellett. Néhány különösen jól sikerült példány 4,5 GHz-et is elért, 1,28 V körüli feszültséggel. Pusztán a számokat látva nehezen érthető, hogy mi volt ebben a nagyszerű vagy legendás címre érdemes. Ráadásul a Ryzen 7 3700X nyolc maggal hasonló potenciált mutatott, nem most jött el az ideje az órajelplafonok áttörésének.
Történt mindez azért, mert a Zen 2 processzoroknál az AMD PBO (Precision Boost Overdrive) technológiája került rivaldafénybe, ami sok esetben jobb teljesítményt nyújtott, mint a manuális túlhajtás. A lapka automatikusan optimalizálta az egyes magok órajelét és feszültségét a terhelés függvényében, az AMD ezért kifejezetten nem ajánlott manuális túlhajtást a Zen 2 típusoknál, helyette a PBO-val és alulfeszeléssel történő kísérletezésre ösztönözte a felhasználókat. A Ryzen 5 3600 alapfeszültségét például sikeresen le lehetett vinni akár 1,05 V-ra is, miközben stabilan futott 4,35 GHz-en. Nem állítanánk, hogy ez a módszer a teljes közösség hozzáállását megváltoztatta volna, de mintha ettől a ponttól kezdve indult volna el az Intel processzorok felhasználói között is az alulfeszelési őrület. Korábban is volt, de tömeges jelenségként nem igazán.
Messze még a vége (szerencsére)
Cikksorozatunk három részéből számodra is kiderülhetett, hogy ezek a processzorok nem pusztán frekvenciákról és szilíciumról szóltak: korszakokat jelöltek. Tuningolni velük nem csupán finomhangolás volt, hanem tanulási folyamat, kreatív műhelymunka és sokszor türelemjáték. A 2010-es években a Haswell-kupak visszaillesztése utáni izgalom, az első sikeres AMD FX 5 GHz-es eredmény képernyőmentése, vagy az a pillanat, amikor a Ryzen 1600 "AF" először lépte át a 4 GHz-et - mind olyan élmények, amelyek egy generáció PC-rajongóinak emlékezetébe beégtek örökre.
Ma már többmagos hibrid csodák és automatizált boost-algoritmusok kényeztetnek, de a tuning egyik legszebb időszaka ezekhez a processzorokhoz kötődik: amikor még a türelem, a kézügyesség és az elszántság hozta a szédítő eredményeket.
A nosztalgiázás ezúttal erősebb volt, és bár azt ígértük, hogy áttérünk az automatizált, különféle algoritmusok által irányított tuningmódszerekre, az elmélyülést a következő cikkben folytatjuk. Ne aggódj, processzorokról ott is lesz szó - hiszen legyenek bármennyire összetettek napjaink CPU-i, még mindig akad köztük olyan, amelyik kis idővel igazi legendává válik.
